Stanley Kubrick (nevét nem kisebb alkotások fémjelzik, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Lolita, vagy Stephen King hátborzongató regényének hátborzongató adatpációja az A ragyogás) 1971-ben rendezte a Mechanikus narancsot(Clockwork Orange) Anthony Burgess, Gépnarancs című könyvéből.Burgess félnyomorék nyelvészprofesszor - testi fogyatékosságára a világháború alatt tett szert, amikor egy csapat részeg és katona megerőszakolta a feleségét, őt magát, pedig nyomorékká verte. Tulajdonképpen ez volt a motiváció a regény megírására, valamint ez a jelenet elevenedik meg előttünk Kubrick művében, megfűszerezve Gene Kelly felejthetetlen klasszikusával, a Singin’ in the rain-nel, Malcolm McDowell nem kevésbé felejthető előadásában.
A történet tulajdonképpen két részre osztható, az elsőben Kicsi Alex és csatlósai mindennapi ámokfutásait követhetjük nyomon az erőszak és a lelki kietlenség fiktív, anti-utópikus, futurista világában. Alexék nem mellékesen balett-hacukában adják elő mindezt, megfejelve a látványt egy kívül hagyott szuszpenzorral, s nem egy krumpli, de hosszú orral, keménykalapban. Persze, ha már az éj is aludni tér, pihenni tér Alex is minden áldott este (miután kiütötte magát a tejbárban), és álomba szenderül Beethoven muzsikájára anyuék szobája melletti kis kuckójában. A történet második fele egy hasonlóképpen „átmulatott” éjszaka után kezdődik, mikor is a többiek – elárulván a saját magát fölébük helyező „főnököt”– magára hagyják Alexet a tett színhelyén, akinek ezután varázsütésre sikerül elbliccelni a javítóintézetet: önként jelentkezik egy új átnevelő program, a Ludovico-módszer tesztelésére alanyként. A módszer hipnózissal, szuggesztióval és fizikai beavatkozással metszi ki az erőszakra való hajlamot a páciensből. Felpeckelt szemekkel kénytelen végignézni több órányi filmanyagot több héten keresztül, miközben szemeit nedvesítik, fülébe, pedig andalító dallamokat sugároznak: maga a csodás Ludwig van muzsikál. Az átalakítás sikeres (Alex a légynek sem árt, sőt, még egy nő mellét is képtelen megfogni), azonban a felvetődő morális, beilleszkedési és egyéb problémák miatt a társadalom fejesei – köztük a nyomorékká vert író, aki a könyvben (is) Gépnarancs című művét írja – úgy látják az ember nem átprogramozható. Vagy ha mégis, legalább a sajtó ne tudja meg. Kicsi Alexnek – némi beavatkozást követően – visszatér erőszakos valója, és a percek, napok, évek folynak tovább, a narancsóramű kattog, a végtelenségig.
Burgess könyvének felejthetetlen nyelvújító fordulatai természetesen a filmben is kiválóan érvényesülnek. Az amerikai angol, valamint az orosz nyelv szavaiból, kifejezéseiből összegyúrt nyelv a mai napig formabontó vásznon, papíron; hallva, olvasva egyaránt.
"...a három drúgom meg kiszállt az autóból, horrorsón lopakodva osontak hozzám, fölhúzták a mászkájukat, és most már csak be kellett dugnom a rukámat és kiakasztani a láncot, mert úgy megpuhítottam ezt a gyévocskát a finom úri golószommal, hogy még ..."
A Kubrick által teremtett látvány néha aggasztóan ismerős: néhol lerohadt komplexumok és posztipari utópia, néhol pedig elidegenítően stilizált képek jellemzik: színpadias szcénák váltakoznak dokumentumfilmekbe illő pillanatfelvételekkel. Az elidegenítés főként az erőszak ábrázolásban érhető tetten: az erőszakot Kubrick brutális képi nyelven ábrázolja, ám mindezt megtűzdeli egyfajta költői koreográfiával, aminek ritmusára bántják egymást a szereplők, miközben szól az Örömóda, vagy épp egy lassú, édes keringő, melyre az egymásba karoló kerámia Krisztusok táncot lejthetnek.
Kubrickot számtalanszor életveszélyesen megfenyegették, mert őszinte és bölcs módon mutatta meg a kereszténységre épülő mai modern nyugati társadalom józanésszel tarthatatlan visszásságait, filmjét, pedig automatikusan, szinte mindenhol, parancsra betiltották. A rendező váltig állította, hogy művét csak a halála után fogják engedélyezni Nagy-Britanniában.
Így is lett.
– Mert a múlthoz hangulat, a jövőhöz meg jelen kell… –
A történet tulajdonképpen két részre osztható, az elsőben Kicsi Alex és csatlósai mindennapi ámokfutásait követhetjük nyomon az erőszak és a lelki kietlenség fiktív, anti-utópikus, futurista világában. Alexék nem mellékesen balett-hacukában adják elő mindezt, megfejelve a látványt egy kívül hagyott szuszpenzorral, s nem egy krumpli, de hosszú orral, keménykalapban. Persze, ha már az éj is aludni tér, pihenni tér Alex is minden áldott este (miután kiütötte magát a tejbárban), és álomba szenderül Beethoven muzsikájára anyuék szobája melletti kis kuckójában. A történet második fele egy hasonlóképpen „átmulatott” éjszaka után kezdődik, mikor is a többiek – elárulván a saját magát fölébük helyező „főnököt”– magára hagyják Alexet a tett színhelyén, akinek ezután varázsütésre sikerül elbliccelni a javítóintézetet: önként jelentkezik egy új átnevelő program, a Ludovico-módszer tesztelésére alanyként. A módszer hipnózissal, szuggesztióval és fizikai beavatkozással metszi ki az erőszakra való hajlamot a páciensből. Felpeckelt szemekkel kénytelen végignézni több órányi filmanyagot több héten keresztül, miközben szemeit nedvesítik, fülébe, pedig andalító dallamokat sugároznak: maga a csodás Ludwig van muzsikál. Az átalakítás sikeres (Alex a légynek sem árt, sőt, még egy nő mellét is képtelen megfogni), azonban a felvetődő morális, beilleszkedési és egyéb problémák miatt a társadalom fejesei – köztük a nyomorékká vert író, aki a könyvben (is) Gépnarancs című művét írja – úgy látják az ember nem átprogramozható. Vagy ha mégis, legalább a sajtó ne tudja meg. Kicsi Alexnek – némi beavatkozást követően – visszatér erőszakos valója, és a percek, napok, évek folynak tovább, a narancsóramű kattog, a végtelenségig.
Burgess könyvének felejthetetlen nyelvújító fordulatai természetesen a filmben is kiválóan érvényesülnek. Az amerikai angol, valamint az orosz nyelv szavaiból, kifejezéseiből összegyúrt nyelv a mai napig formabontó vásznon, papíron; hallva, olvasva egyaránt.
"...a három drúgom meg kiszállt az autóból, horrorsón lopakodva osontak hozzám, fölhúzták a mászkájukat, és most már csak be kellett dugnom a rukámat és kiakasztani a láncot, mert úgy megpuhítottam ezt a gyévocskát a finom úri golószommal, hogy még ..."
A Kubrick által teremtett látvány néha aggasztóan ismerős: néhol lerohadt komplexumok és posztipari utópia, néhol pedig elidegenítően stilizált képek jellemzik: színpadias szcénák váltakoznak dokumentumfilmekbe illő pillanatfelvételekkel. Az elidegenítés főként az erőszak ábrázolásban érhető tetten: az erőszakot Kubrick brutális képi nyelven ábrázolja, ám mindezt megtűzdeli egyfajta költői koreográfiával, aminek ritmusára bántják egymást a szereplők, miközben szól az Örömóda, vagy épp egy lassú, édes keringő, melyre az egymásba karoló kerámia Krisztusok táncot lejthetnek.
Kubrickot számtalanszor életveszélyesen megfenyegették, mert őszinte és bölcs módon mutatta meg a kereszténységre épülő mai modern nyugati társadalom józanésszel tarthatatlan visszásságait, filmjét, pedig automatikusan, szinte mindenhol, parancsra betiltották. A rendező váltig állította, hogy művét csak a halála után fogják engedélyezni Nagy-Britanniában.
Így is lett.
– Mert a múlthoz hangulat, a jövőhöz meg jelen kell… –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése