eci volt a kapitány

Éppen a szokásos nyári turném keretében a három hónapos állást abszolváltam a szegedi pályaudvaron, és csak az járt a fejemben, hogy az egész napos állás után milyen jó lesz betolni az arcomba egy vésnökmestert a Szuperhamburgerben, és a szempillámról pont a könnycsatornámba hulló verítékcseppet mázoltam el – napi három moccanás megengedhető, ez volt a második ma –, és az arra közlekedő szerb turisták keser-fanyar szagmintája egy kontrasztos árnyalattal dúsította az amúgy sem szegényes palettát, melynek kedves kevercse „kellemes” perceket szerzett, amikor… - figyelem sorsfordító történések következnek a gyengébb idegzetűek kérem vigyék ki a gyereket és áramtalanítsanak – amikor meghallottam a hajókürtöt, pedig a Tisza messze volt... mégis odakaptam a fejem, és ezzel az adott napi három megmoccanásos keretem is felemésztődött, így estére a nyaktájéki mozgolódás terén némi kívánnivalót hagytam magam után, ekkor, emiatt már sejtenem kellett volna, - de az optimizmus jótékony ködöt vont agyamra - hogy eci volt a kapitány.

Letelt, bizony le, ragaszkodva saját magam felállította tradíciókhoz, mint mindig az állás végeztével egy búcsúcsókot nyaltam a pályaudvar főbejáratának rézgombos kopogtatójára és lassacskán poroszkálva, meg-megállva, jóleső elégedettséggel, némi büszkeséggel vegyes áhítattal egyenest a Tiszának mentem, na nem bele, hanem oda, ahová minden szezon végeztével ünnepelni járok, a folyóparti Vén Csőrösihez címzett halászcsárdába, ahol a sikeres állással töltött nyarat szegedi halászlé és túrós csusza vacsorával szoktam volt megfejelni, már régi ismerősként fogadtak és megkaptam szokásos egyszemélyes asztalomat rögtön a toilett szélárnyékában, már a halfejnél tartottam amikor kivágódott az egyébként nyáron mindig nyitva tartott, part felé vezető ajtó, mely most az évszakhoz képest meglepően hideg időre való tekintettel kilincsre volt zárva, még a vízparthoz szokott ember is felkapta volna a fejét, arra a dögletes bűzre amely odakintről áramlott be a dermesztő fuvallat szárnyán és amely a pusztuló vízvilág minden gyilkos esszenciáját hordozva egy pillanat alatt betöltötte az étkek eme termét, majd a kinti sötétség vásznát egy még sötétebb sziluett takarta el és kisvártatva, erőt sugárzóan hatalmas lépéssel, deszkapadlót roppantó nyomatékkal, lelkekbe maró-velőig hatoló jelenléttel a kapitány benyomult az ajtón, tudtam, hogy kapitány ne kérdezd honnan, ugyanis a figurájára nem emlékszem, csak arra, hogy annyira borzasztó volt, hogy agyam jótékonyan kitörölte, sőt nem is engedte beférkőzni tudatomba az ő képét, elmém épségének érdekében, templomi csend lett egyszeriben az addig zsibongástól átitatott teremben, csak a kapitány lépteinek koppanása és az oktalan éji pillék lámpakörnyéki ténykedései rezegtették meg a hallójáratainkba hatoló levegőt, a terem közepén húzódó tizenkét személyes asztalnál egy könnyed mozdulattal távozásra bírta a társaságot, akik a tiltakozás legkisebb jelét nem adva, egy szó nélkül szedelőzködtek és sietősen a kijárat felé indultak, mintegy varázsütésre a többi vendég is mintha csak erre várt volna, egyszerre hagyták el helyüket és távoztak, rendezetten szó nélkül, én magam is arra felé akartam venni az irányt, de mint mindig, mielőtt ilyen kalandokba keveredem a kíváncsiság visszaszoríthatatlan csápjai gúzsba kötötték józanságomat és életösztönöm hiába állott akár tótágast is nem volt rá orvosság, a távozók keltette tumultusban, egy óvatlan pillanatban besurrantam a pár lépésnyire hívogató férfi mosdóba, bár soha ne tettem volna.

A csárda kiürült, én a kulcslyukon figyelhettem az eseményeket, melynek következtében jócskán lekorlátozódott területre koncentrálódhatott a figyelmem, szerencsére, akkor még így gondoltam, pont a kapitány volt a középpontban, sajnálatomra háttal foglalt nekem helyett, ezt a borzadályos hangot azonban soha nem fogom elfelejteni amit ekkor hallatott, amikor teste a székhez ért valami borzasztó gerincroppantó remegés futott végig a hátamon, a cselekvés puszta hangjának hallatán, nem tudom jobban leírni, mint amikor gennyben rothadó halbelsőségek cekkere hozzácsapódik egy nyolcvanas éveit taposó súlyfelesleggel és narancsbőrrel futtatott női combbelsőhöz, a hangos öklendezéstől és ezáltal való lelepleződésemtől a szűkre szabott látóterembe belépő főpincér remegésének és falfehér orcájának látványa óvott csak meg, ki oly hirtelen bukkant fel, hogy visszavetette az anyagiasulni kívánó undoromat, odahajolt a kapitányhoz és diszkréten súgott valamit neki, majd kis szünet után továbbra is fojtott hangon beszélni kezdett, bárhogyan is hegyeztem a fülem, nem voltam képes megérteni mit mond neki, egyrészt nem hallottam, másrészt ami el is jutott hozzám, néhány hang formájában az csak még tovább növelte a bennem horgadó iszonyatot, mély torokhangú horkantások és orrból előbukó fröccsenések, placcsanások jellemezték, az volt az érzésem, hogy őszülök, majd a következő pillanatban a főpincér jobb keze kilendült a kulcslyuk befogta térből és amikor visszatért, ugyan csak egy pillanatra, de megpillantottam valamit amit soha nem kellett volna, ami azóta is kísért lázas éjszakákon, gyötrő álmokat hozva, s melyekből fogaim csikorgatásának eredményeképp keletkező törmelék légcsövembe kerülése miatt riadok fel és azon az éjszakán már nem alszom többet, egy tálat láttam a kezében melyben mintha ponty nagyságú, mocsárzöld szín ebihalak vergődtek, kavarogtak, örvénylettek, forrongtak volna és minő megcsúfolása a természetnek meggyötört homlokú, lefelé görbülő szájú csecsemő arcuk volt…azonnal ájultan rogytam a hideg kőpadlóra.

Az arcomat égető padlókő hidegsége volt az egyik tényező, mely kezdte hazatéríteni messzi tájakon veszteglő öntudatomat és visszahozta az ájulást kiváltó és az azt megelőző emlékeimet, a borzadály sikolyát sikerült elfojtanom magamban, a másik ok a hangzavar volt amely odakünnről szivárgott be, emberi hangok voltak, beszéd ehhez kétség sem férhetett és minden bizonnyal elmosta volna, legalább is visszább vetette volna a sejtjeimet is átitató vakrémületet, ha értettem volna miről van szó, egy férfi hang szólt a legerőteljesebben, melyhez olykor-olykor két másik, két jóval halkabb női hang is csatlakozott, de egyértelműen a férfié volt a dominancia, kínkeservek közepette, amilyen halkan csak lehetett felkecmeregtem és a kulcslyuk segítségével ismét utat nyitottam a szép lassan a borzadály csarnokává váló csárda és ép elmém között, de ezt akkor még nem tudtam, viszont az előbbiek emlékéből erre is következtethettem volna, de nem így tettem, inkább a látóterembe kerülteket vizsgáltam nagy odaadással, a kapitány ugyanott foglalt helyet ugyanúgy, moccanatlanul, rezdületlenül, kissé balra tőle egy halvány rózsaszín pólóinget és könnyű nyári pantallót viselő szőke fiatalember magyarázott, láthatólag neki, ő volt az eddig csak hallott hang tulajdonosa, kisiskolás élményeim szépen lassan megsúgták, hogy egy angolul beszélő fiatalember lehet az ki, és ezt csak hanghordozásából szűrtem le valami fajta nem tetszését nyilvánítja ki a kapitány felé, a néha becsatlakozó nők, sajnos nem kerültek a kulcslyuk elé, legszívesebben kirontottam volna és hanyatt-homlok menekülés közepette figyelmeztettem volna a ficsúrt, hogy jobban teszi, ha távozik, de a jeges rémület és halált kísértő kíváncsiságom lebénította a testemet, ekkor lépett be jobbról a főpincér aki nyilvánvalóan csitítani szerette volna az izgága urat, de nemhogy sikerrel nem járt, még inkább felbőszítette azt, és ennek eredményeképpen a fiú egy hangos kiáltással, melyet talán így tudnék leírni: hey mate! odalépett a kapitány asztalához és egy gyors mozdulattal lesöpörte róla a rettenetes tálat, tekintetem ekkor az ájulást hozó tál útját követte, mely szerencsére már megszabadult iszonytató tartalmától, üresen koppanva érkezett a deszkákra, és az élén landolva elgurult egy kissé majd köröket leírva állapodott meg a padlón, ekkor tekintetem ismét a fiatalemberre és a kapitányra szegeződött, bár ne tettem volna, a lidérces órák, melyet ennek a látványnak köszönhetek és amelyek egyre gyakrabban köszöntenek rám az ébrenlét óráiban is és amelynek ideje alatt képtelen vagyok akár még moccanni is, az emlékek mély nyoma generálta újra és újra átélése a megnevezhetetlen fertelmesség ezen megtestesülésének a józanságom utolsó hártyavékony falait is kikezdték már, először a kapitányból kitüremkedő férficomb vastagságú, angolnához hasonlatos, csatakosan lüktető csápot láttam meg, amely vállmagasságból kígyózott a mennyezett felé, melynek útját tekintetemmel követve eljutottam annak végződéséig, Istenem miért engedted ez? a csáp ugyan véget ért eredeti anyagát tekintve mindenképpen, de groteszk folytatásaként a fiatalember teste fityegett a végén, az arcát eltorzító iszonyatot szerencsére nem láthattam, ugyanis a szerv vége egy szívócsőhöz hasonlatos, nyálkás kehelyben végződött, melyben az egész feje elmerülni tetszett… mindössze egyetlen másodpercig láttam ezen újabb ocsmányságot, majd megkezdtem utamat a jótékonyan óvó önkívület felé, zuhantomban még hallottam a két nő kánonszerű, elnyújtott sikolyát.

Narancsszín melegség perzselő hőhulláma piszkálgatta öntudatomat, az eszmélet partjai felé, és a nyiladozó horizont vékony vonala egyszerre vált útmutatómmá és józanságom visszatértének háromdimenziós kivetülésévé, kinyitottam a szemem, teljes sötétség vett körül, csak az ajtó alatt beszűrődő halvány fénycsík és az azt kísérő meleg légáramlat hitette el velem, hogy még élek, az átélt ocsmány iszonyat után testem és lelkem valósággal megkocsonyásodott porrá omlott és kizárólag fiatalkori állásaimnak köszönhető viszonylag erőteljes kondícióm mentett meg a teljes összeomlástól, feltápászkodtam, minden ízemben remegve botorkáltam az ajtóhoz és óvatos mozdulattal tapasztottam a fülem az ajtódeszkára, síri csend, csak valami távoli pattogás és annak visszhangjai jutottak el hozzám, a kulcslyuk következett, a Vén Csőrösiben sötétség honolt, azaz majdnem a tárt ajtón át, a folyó felől az a narancsszín ragyogás szorította vissza a felgyülemlett árnyak regimentjét, amely az ajtó alatt engem is magamhoz térített, pár percig moccanatlanul figyeltem és hallgatóztam, amikor már eléggé biztonságosnak ítéltetett a helyzet a megint csak felhorgadó kíváncsi vakmerőségem által óvakodva lenyomtam a kilincset és kiléptem az étterembe, a zajok azonnal felerősödtek és felismertettek, valahol a folyó parton tűz égett, ennek fénye adott némi világosságot és tette kissé biztonságosabbá, ám sejtelmesebbé az elhagyott csárdát, itt még megúszhattam volna a végső borzadályt, ha ekkor elfutok mint a nyúl, akkor talán az elmém nem kísértő emlékek átjáróháza lenne, talán most nem írnám ezt, hogy megpróbáljak szabadulni, de nem így cselekedtem ennyi fertelem után sem, az ösztönös kíváncsiság legyőzte életösztönömet és görnyedt lopózással a tátott ajtó felé indultam, kióvakodtam a hátsó tornácra - mely megközelítőleg húsz méterre lehetett a víztől és amelyig lankán ereszkedő homokos föveny vezetett - és azonnal földbe gyökeredzett a lábam, a látvány megbabonázott moccanni nem bírtam az utolsó mozdulatom a paralízis előtt a sikolyra nyíló álkapcám zuhanása és kiakadása volt, majd mindenem megfagyott, egyedül szemgolyóim rángatóztak és pásztázták az elém táruló látványt, ohhh bárcsak azonnal csukódott volna le nyomorult szemhéjam, hogy megóvjon a mélységeken túli eljöveteleknél is gerincbecsavaróbb idegi vakrémülettől, a parttól alig néhány méterre egy lapátkerekes gőzhajó ringatózott, két rozsdásodó kéményéből lassú tempóban távoztak a füstpamatok, a lepattogzott deszkákból összerótt alkotmány még a legkisebb hullámcsapódáskor is minden eresztékében felnyögött, azonban csöppet sem keltette a széthullás látszatát, szinte kéjesen viselte a hullámok kényeztető játékát, a fedélzetek romjai között meghatározhatatlan formájú árnyalakok nyüzsögtek, szándékuk kifürkészhetetlennek tűnt, az utálatosság feneketlen pokla és mennyei magassága egyszerre azonban a parton zajlott, a homokos fövenyen hatalmas tűz lobogott - ez tette lehetővé, hogy mindent ilyettén alapossággal végigszemléljek ezen a csillagtalan éjen - melyen egy malomkerék nagyságú hevülésig izzó vas serpenyő trónolt, színültig fortyogó olajjal, borzasztó émelyítő bűz párálta be a környéket és markolászva haladt végig emésztőszerveimen, moccani továbbra sem bírtam, a tűztől balra egy teknő hevert mellette két üresen árválkodó vászonzsák, mikor mindezt felfogtam és az egész egyetlen információ tömbként csapódott az agyamba még ezt tetézendő megjelent, előhömpölygött a tűz takarásából a kapitány, vonagló csápjának végén még mindig a fiatalember rángatódzott, hajszálerek tucatjai pattantak meg szemgolyómban, agyam lázasan dolgozott és a menekülés ez elől a rettenet elől mindennél előbbre való parancsként villódzott odabenn megmozdulnom még sem sikerült, a parancsokat szállító idegpályák felizzottak majd hamuvá foszlottak a túlterhelődésük miatt, az izmokat behálózó fehérje molekulák sikoltva csapódtak ki majd dögletes gőzpáraként távoztak pórusaimon, elindult az orrom vére, eközben a kapitány már a teknő előtt állva a fiatal angol testét egy könnyed nyúlvány csapással belódította abba, porfelhő szállt fel a teknőből és a kapitány nem tétovázott, csápját belenyújtva hányta a port a magatehetetlen testre, majd deréktájon kapta a fiatalembert és kiemelve a testet megfordult, pirosas-fehér por fedte az aléltan lógó testet, és amikor a kapitány megindult a serpenyő felé mindent megértettem, a fogaskerekek bekattantak, a kirakójáték utolsó darabja is a helyére került, Úristen! üvölteni akartam ahogy a torkomon kifér és az iszonyat utolsó hulláma csapott le rám, éreztem az erőlködéstől szétrobbanó ereket a garatomban, majd a lecsorgó langymeleg vért, mégis tehetetlenül szemléltem a kiteljesedését az esszenciális borzadály ilyesfelé beteljesülésének, egy lazának és könnyednek tűnő csáplendítéssel belehajította a forrásponton zubogó olajba a paprikás lisztbe forgatott angol fiatalembert, aki azonnal magához tért és kapálózva, rángatózva próbált a felszínen maradni, majd szörnyű sikoly hagyta el ajkát egészen addig, míg az ezerfokos olaj végig nem örvénylett szájüregén és légcsövén végleg elpusztítva beszélőszerveit, mozgása lelassult ahogy a testét fedő liszt és paprika keverék átitatódott az olajjal és szép vörösarany morzsalékként kezdte övezni testét, még utoljára jobb karja az égnek lendülve a levegőbe markolt, majd görcsbe merevedve alászállt a tüzesarany katlanba - ugyanezen idő alatt egyszercsak véget ért a testemet béklyóba verő bűbáj és velőtszippantó hörgősikoly hagyta el torkomat, hangszálaim gyakorlatilag felrobbantak és cafatjaik véres permetként csapódtak szájüregembe, ahol néhány darabka fennakadt a fogaimon és iszamos mementóként emlékeztettek egykori voltukra, a többi permetként távozott az éjszakába - ez volt az utolsó kép amit láttam, a tisztességesen kirántott angol, esdeklő kapaszkodás mímelése a mennyeknek országához, szomorú kesernyés íz szaladt le torkomon, majd lidércnyomottan fúródtam a parti homokba.

Hajókürt, mennyire gyűlölöm hangját azóta, és mennyire szörnyű volt utolsó ájulásomból erre magamhoz térni, zúgó-rángó aggyal, homokkal és alvadt vérrel teli szájjal, némán, és 20 évet öregedve a nyirkos-ködös hajnalban, felemeltem a fejem, a gőzhajó teljes erőnléttel okádta a füstöt és már a folyó közepe felé tartott, a hátsó hídon pedig ott volt maga a kapitány körülötte a már említett árnyalakok rajzottak fertelmes tömegben és olykor-olykor némelyik belecuppant a testébe, úgy tetszett engem figyel, de ez akkor már nem érdekelt, belefásultam a rémületbe, csak egy elgyötört pillantást vetettem felé amikor a hajó elkezdett ráfordulni a sodrásirányra, végigpásztáztam a hajón, sehol senki, sem egy kormányos a hídon, sem egy mélységmérő az orrban…iszonyatom egy pillanatra mégis visszatért amikor megpillantottam az orrdíszként himbálódzó kirántott angol végsőkig elkínzott, vörösarany „bunda” övezte tetemét.