Fever vagy Soho, duó vagy trió, Old Man’s vagy pogó, bio vagy Rio, nálam vagy nálam, capuccino vagy melange, eszik vagy isszák, bubis vagy nem bubis? Sznobolda röviden.
Az ember könyvet is írhat a sznobizmus kultúrköréről, létéről, annak kiskapuiról, szokásairól; igen, egyfajta kézikönyvet is piacra bocsátott valaha Ernyei Béla, akinek tán szintén nem amalgámmal tömik a fogát, ha úgy adódik – tehát így is lehet. A könyvet nem olvastam, lehet, túl sznob vagyok egy Ernyeihez, de nem, pusztán nem érdekel egy kiöregedett casanova eszmefuttatása, arról, hogy mi a sznob meg az „álsznob”, akiket ő mennyire utál – neten olvastam. „Sznobbarométer” a címe a könyvnek. Ha egy sznob barom étergőzbe fojtott kalandozásait prezentálná keménykötésben, arra bizonyisten rárepülnék. „Egy nagyvilági úr folyt el az alvilágban”. Remek cím lenne, leírná, hogyan fürdetett meg kurvákat egy kád Evianban, mekkora elánnal spriccelte szét rajtuk a XVI. Lajos korabeli franciaágyon a Mummot, et cetera, et cetera. Persze közben éter, kokain, mert kell a vitamin. Ha bántja a nőket, Amerikai pszichó (plágium), ha nem, akkor hajrá sznobok, lelkesebbje! Ernyei, Ernyei!
„A Britney rajongó azt mondja a kispálos, barnagatyás lányra, hogy sznob;a kispálos azt mondja a Truffaz rajongóra, hogy sznob;a Truffaz rajongó azt mondja a Beethoven rajongóra, hogy sznob;a Beethoven rajongó azt mondja a Schönberg rajongóra, hogy sznob.”
Ez már Internet. Hallottam, a sznob nem netezik, és azt mondták a sznob netel orrba–szájba. Azt mondták nekem a sznob vegetáriánus, és úgy hallottam a sznob a legdrágább helyekre jár steaket enni. Én meg sznob vagyok, mert nem sztéket írok (bár, higgyétek el, ezt is aláhúzza), vagy mert nem írok bélszínt. A sznob talán a végletek embere, de az is eszembe jutott már, hogy sznob nincs, vagy mindenki sznob valamiben, illetve, hogy a sznobok, amikor például nem bubis vizet választanak a benzinkút shopjában, nem magukat helyezik bele a szituációba, hanem a külvilágot, teóriákat gyártanak a döntést illetően, sokan önigazolnak – kognitív disszonancia és rózsaszín kupak a hármas kútnál. Például: „nem iszom szénsavas ásvány/kristályvizet - ez sem mindegy ám! -, mert a mentes egészséges”. Ja, a hentes meg készséges, de mégsem hívom moziba, hanem én azzal megyek, aki tetszik, arra, ami érdekel, mint ahogyan azt a folyadékot viszem be, amit szeretek. Pezseg? Kátrány? Finom. Remélem, nem tűnök sem anarchistának, sem álsznobnak – igaz, drága Ernyei úr?
Ernyei úr, drága! Ha nem alkalmatlan, a rangbrókerház után, elköltene velem egy fürjpecsenyét, mialatt megvetjük a foci vb-t? – kérdezném Bélámtól könyve tanulmányozása után, ugyanis kerülendő (írja ő) ez utóbbi téma emlegetése a súlyok emelgetése közben a fittnessben, mintahogyan nem ajánlatos a bulvársajtó böngészése a Centrál Kávéházban, valamint a menzaleves iránti igény a Két Szerecsenben. Azonban nem tudom kitér-e Ernyei tanár úr arra a lehetséges viszmajorra, miszerint mi van akkor, ha az ember focicsapat tulajdonos? Hmm? Igaz, akkor is beszélhetne inkább a vizilabdáról, abban legalább jók vagyunk. Tényleg, megvehetné, mondjuk Kásást meg Benedeket a házimozirendszer front hangfalai mellé. Ha nem érnek rá, úgy húsz-harminc évre, hát jöjjenek carrarai-márványból, labdát majd nyomunk a kezükbe itthon.
Hát nem az újgazdag a legbájosabb? „Kérek másfél méter könyvet!”
Valóban megtörtént az eset. Egyszer volt, hol nem volt, rövid hajú fiatalember járt egy könyvesboltban, és az eladólegényhez folyamodott könyvért. A legény a legifjabbik és legeszesebbik legény volt a boltban, mindjárt össze is kötötte a kellemest a hasznossal, és fülig érő szájjal rendelt 150 centimétert az addig eladhatatlannak bizonyult Jókai-sorozatból. Egy kérdést tett már csak fel illedelmesen: „Százhatvan, maradhat?” Maradt, ahogyan maradhat az is, aki tavaly – leszámítva a lakodalmas rockot – még csak Bangó Margit slágereiben volt toppon klasszikus zenében (mármint, hogy hegedű szól benne), ma meg már első sorba szóló operabérlettel jár Wagnerre – maradhat, a bejáratnál nem mérnek. „És akármennyire is utálom a tengerpartot, a tengert, meg téged, akkor is Mauritiuson fogok nyaralni veled, mint a Imre a Zicával, sört legalább ott is mérnek, úgyhogy mi is maradunk,…ő…, megyünk!”– szóla Géza, vevé vadiúj Mastergoldvisapremiumfirstclass-kártyáját és nejét, s mivel olvasák ők Ernyei Bélának az könyvét, s tudának róla, mit alkalmaza egy ügyes sznob, felcsatolák az brájtlingórát, s búcsút intének az lakájnak:
„Nájsz tu mít jú!”
Az ember könyvet is írhat a sznobizmus kultúrköréről, létéről, annak kiskapuiról, szokásairól; igen, egyfajta kézikönyvet is piacra bocsátott valaha Ernyei Béla, akinek tán szintén nem amalgámmal tömik a fogát, ha úgy adódik – tehát így is lehet. A könyvet nem olvastam, lehet, túl sznob vagyok egy Ernyeihez, de nem, pusztán nem érdekel egy kiöregedett casanova eszmefuttatása, arról, hogy mi a sznob meg az „álsznob”, akiket ő mennyire utál – neten olvastam. „Sznobbarométer” a címe a könyvnek. Ha egy sznob barom étergőzbe fojtott kalandozásait prezentálná keménykötésben, arra bizonyisten rárepülnék. „Egy nagyvilági úr folyt el az alvilágban”. Remek cím lenne, leírná, hogyan fürdetett meg kurvákat egy kád Evianban, mekkora elánnal spriccelte szét rajtuk a XVI. Lajos korabeli franciaágyon a Mummot, et cetera, et cetera. Persze közben éter, kokain, mert kell a vitamin. Ha bántja a nőket, Amerikai pszichó (plágium), ha nem, akkor hajrá sznobok, lelkesebbje! Ernyei, Ernyei!„A Britney rajongó azt mondja a kispálos, barnagatyás lányra, hogy sznob;a kispálos azt mondja a Truffaz rajongóra, hogy sznob;a Truffaz rajongó azt mondja a Beethoven rajongóra, hogy sznob;a Beethoven rajongó azt mondja a Schönberg rajongóra, hogy sznob.”
Ez már Internet. Hallottam, a sznob nem netezik, és azt mondták a sznob netel orrba–szájba. Azt mondták nekem a sznob vegetáriánus, és úgy hallottam a sznob a legdrágább helyekre jár steaket enni. Én meg sznob vagyok, mert nem sztéket írok (bár, higgyétek el, ezt is aláhúzza), vagy mert nem írok bélszínt. A sznob talán a végletek embere, de az is eszembe jutott már, hogy sznob nincs, vagy mindenki sznob valamiben, illetve, hogy a sznobok, amikor például nem bubis vizet választanak a benzinkút shopjában, nem magukat helyezik bele a szituációba, hanem a külvilágot, teóriákat gyártanak a döntést illetően, sokan önigazolnak – kognitív disszonancia és rózsaszín kupak a hármas kútnál. Például: „nem iszom szénsavas ásvány/kristályvizet - ez sem mindegy ám! -, mert a mentes egészséges”. Ja, a hentes meg készséges, de mégsem hívom moziba, hanem én azzal megyek, aki tetszik, arra, ami érdekel, mint ahogyan azt a folyadékot viszem be, amit szeretek. Pezseg? Kátrány? Finom. Remélem, nem tűnök sem anarchistának, sem álsznobnak – igaz, drága Ernyei úr?Ernyei úr, drága! Ha nem alkalmatlan, a rangbrókerház után, elköltene velem egy fürjpecsenyét, mialatt megvetjük a foci vb-t? – kérdezném Bélámtól könyve tanulmányozása után, ugyanis kerülendő (írja ő) ez utóbbi téma emlegetése a súlyok emelgetése közben a fittnessben, mintahogyan nem ajánlatos a bulvársajtó böngészése a Centrál Kávéházban, valamint a menzaleves iránti igény a Két Szerecsenben. Azonban nem tudom kitér-e Ernyei tanár úr arra a lehetséges viszmajorra, miszerint mi van akkor, ha az ember focicsapat tulajdonos? Hmm? Igaz, akkor is beszélhetne inkább a vizilabdáról, abban legalább jók vagyunk. Tényleg, megvehetné, mondjuk Kásást meg Benedeket a házimozirendszer front hangfalai mellé. Ha nem érnek rá, úgy húsz-harminc évre, hát jöjjenek carrarai-márványból, labdát majd nyomunk a kezükbe itthon.
Hát nem az újgazdag a legbájosabb? „Kérek másfél méter könyvet!”
Valóban megtörtént az eset. Egyszer volt, hol nem volt, rövid hajú fiatalember járt egy könyvesboltban, és az eladólegényhez folyamodott könyvért. A legény a legifjabbik és legeszesebbik legény volt a boltban, mindjárt össze is kötötte a kellemest a hasznossal, és fülig érő szájjal rendelt 150 centimétert az addig eladhatatlannak bizonyult Jókai-sorozatból. Egy kérdést tett már csak fel illedelmesen: „Százhatvan, maradhat?” Maradt, ahogyan maradhat az is, aki tavaly – leszámítva a lakodalmas rockot – még csak Bangó Margit slágereiben volt toppon klasszikus zenében (mármint, hogy hegedű szól benne), ma meg már első sorba szóló operabérlettel jár Wagnerre – maradhat, a bejáratnál nem mérnek. „És akármennyire is utálom a tengerpartot, a tengert, meg téged, akkor is Mauritiuson fogok nyaralni veled, mint a Imre a Zicával, sört legalább ott is mérnek, úgyhogy mi is maradunk,…ő…, megyünk!”– szóla Géza, vevé vadiúj Mastergoldvisapremiumfirstclass-kártyáját és nejét, s mivel olvasák ők Ernyei Bélának az könyvét, s tudának róla, mit alkalmaza egy ügyes sznob, felcsatolák az brájtlingórát, s búcsút intének az lakájnak:„Nájsz tu mít jú!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése