Szubjektív Filmajánló: Sono Otoko, Kyôbô ni Tsuki – Violent Cop – Erőszakos Zsaru

Köznapi egyszerűség, mely puszta amatőr filmnek hat, erős húzat, mely végig perzseli az agyat. Türelem, akik ugyanis nem bírják a tempót, ezúttal a szépen-lassan csordogáló mesélőkedvet, nekik nem mondhatok egyebet forduljanak nyugatnak. Igen, végre megérkezett hozzám is és hozzátok is, a majd’ húsz éves késés sem tudott koptatni értékein és felkavaró lélekmételyszerű jellegén, itt van nekünk az első számú japán kulturális és művészeti szakember, első számú filmje! Éljen Takeshi Kitano és az Erőszakos Zsaru.

Hajléktalan öregember vacsorál valahol a nagy tokyo-i éjszakában egy buszmegálló plexi börtönében, hosszan kitartott kép, szemlélhetjük a környezetet, megpróbálhatjuk kisilabizálni mit fogyaszt az úr, esetleg ráncaiból kiolvasni életét…majd placcs érkezik egy szabványos bőrfoci, annyi a vacsorának. A nyugati, különösen a hollywood-i dramaturgiához szokott nézőnek idegen lehet ez a fajta realista vonal, hiszen a labda minden előzmény nélkül kerül a kamera által a látószögünkbe és nem a szokásos vágóképben láthatjuk az arrafelé koslató labdakezelőket. Ehh, mindegy is, szóval randalírozó japán tizenévesek zavarják meg eme minden értelemben kései vacsorát. Először csak a labdával ízetlenkednek, majd tettlegesség következik és űzik az öreget árkon-bokron-korláton-parkolón át, ütlegek, rúgások, szidalmak formájában érkezik a megaláztatás. Valahogy nem is az a felkavaró amit az öreg kap, hiszen ezek a fiúk még nem túl durvák – vért nem is látunk, de a csíra már szárba szökkent – hanem az erőszak ennyire céltalan megnyilvánulása izzítja be a lelkiismeretet. Majd amilyen hirtelen kezdődött, olyan modorban ér véget az eset és a fiúk feldobottan hazakerekeznek, márvány koptatott farmerjuk szára lengedezik a menetszélben. Vágás, felső kameraállás, az egyik fiú érkezik meg többszintes, kertes házához – fontos: Tokyo-ban ez a jómód egyik jele, szegény városnak alig van hely, a gazdagoknak meg igen – kisvártatva egy öltönyös úr érkezik a házhoz és becsönget. Kitano san első felbukkanása a filmvásznon, az első saját rendezésében. Ezt jól meg kell jegyezni, hiszen innentől kezdve hozza szinte ugyanazt az érzelmek nélkülinek tetsző faarcot, mint amit majd minden, elkövetkezendő rendezésében láthatunk, ez azonban megtévesztő, nagyon is valódi és élő érzelmeit tettei, cselekedetei által adja át nekünk. Tehát becsönget, az ajtót nyitó édesanyát félreállítja rendőrigazolványával és a felsőtraktusba siet a fiúért. Kinél rögtön egy pofonnal nyit, válaszként sírást kap és ha ez még nem lenne elég, hogy rájöjjünk valójában egy gyerekkel áll szemben a zsaru, a következő arculcsapások súlya alatt a földre rogyó gyermek mellett a polcon kisautók és egyéb játékok láthatók, még nem szabadult meg tőlük, de már hajléktalanokat molesztál, furcsa egy világ ez emberek. Azért annyira mégsem! – Szokjuk! A zsaru célja mindössze ennyi ezzel: „Holnap feladod magad!”, nem is vár tovább távozik, tudja, hogy célba ért. Hát ilyen egy erőszakos zsaru, és ilyen is marad, sőt a film hátralévő részében egyre inkább eldurvul.

Nem is szeretnék pár szónál többet vesztegetni, az amúgy a klasszikus japán bűnfilmek nyomvonalán haladó történetre, mindössze ennyit: a tapasztalt és dörzsölt zsaru új társat - tanítványt kap, kábítószer ügylet majd gyilkosság történik, megjelenik a zsaru félkegyelmű húga, yakuza vonal bekacsint, majd rá pár percre kiderül, hogy a régi kollega tégla, majd ő is meghal, a zsaru nyomoz – nem válogat az eszközökben – rengeteg a vér, ezek következményeként kikerül a testületből, húgát elrabolják, minden összeáll a végső leszámoláshoz, a tanítványt azonban nem sikerül megmentenie…

A zsaru csak sétál, - a film során talán kétszer láthatjuk autót vezetni - Kitano tisztelettel adózik annak amit a szamuráj útjának neveznek. A zsaru is bejárja azokat a magasságokat és mélységeket melyet annak idején, ezek a harcosok, természetesen teljesen más modorban, de az alap esszencia melyet közvetít, szinte megegyezik katana forgató „ősei” hitvallásának sok elemével. Azonban úgy is szemlélhetjük a zsaru alakját, mint egy végletesen romlott és megveszett gazembert, aki rendőr bőrbe bújva éli ki szadista hajlamait, semmiféle erkölcsi és etikai rendszerhez nem tartja magát, áthágja a szabályokat, látszólagos semlegességgel kúszik az életvonalon ki-kinyúlva és elszakítva egy-egy fonalat. Bármelyik értelmezést vesszük alapul – én vallom, hogy bármely, természetesen ezeken kívüli értelmezés helytálló, ha a nézőben ez kivált valamilyen érzelmi, intellektuális épülést – nem mehetünk el a magányosság mellett, mely itt a zsaruban testesül meg, de kivetíthetjük a modern, városi ember sztereotipizáltságára és a gyorsuló, elidegenedő világ egészére, unalomig ismételt közhelyek ezek manapság, ez a film azonban 1989-es, de lehet, hogy már akkor is unalmas volt, nem tudom, nem emlékszem.

Arra viszont igen, hogy Kitano már itt első rendezésében lerakta saját stílusának sarokköveit, a monotóniába hajló történetmesélést, a tengert, mint meghatározó természeti jelenség súlyát, az összjapán emberi sztereotípia megtestesüléseként saját magát, az erőszak bővérű és majd’ tiszteletlen leleplezését, és persze az úgynevezett „ nagybetűs hangulatot”. A magam résziről ezért szeretek leginkább Kitano filmeket szemlélni, imádom ahogy körbefog és átitat ez a teljesen idegen kultúrában kifejlődött egyed agyműködésének mozgóképes kivetülése és érzem valahol azt, hogy hiába választ el tőle sok ezer kilométer, minimum a harmincheted unokatestvérem.

Ej-ej erőszakos zsaru, nem lehet nem pórul járni, egy film az embertelenségről – mely maga az emberi természet , a magányról – legyen már legalább egy nyomorult családod, arról, hogy nincs más út – nincs kegyelem, nincs többé „…fordítsd oda a másik orcádat is…” (Mé’ valaha vót?). A vadak felfalnak, ha nem leszel te is azzá, azonban ha vaddá leszel, végül magadat falod fel. És ez így van rendjén, yin és yang fogakat és karmokat növesztett és tépik szaggatják egymást, egyik sem jobb a másiknál – ne legyünk „rasszisták” – persze nem új keletű formációja ez nekik, már azelőtt így volt, míg szelídségükben egyáltalán fel vázolta volna „őket” valaki. Világunk elkerülhetetlenül rohan a végzete felé, civilizációnk elképesztő sebességgel vagdalja ki saját testéből a zaftos mócsingot és vígan falatozik. Könyörgöm, legalább próbáljunk kevésbé segíteni neki!

"Csókoltatom a kisasszonyt az írópéppel, nagyot hozott!"