Nosztalgia V.: Mechanikus parancs

Stanley Kubrick (nevét nem kisebb alkotások fémjelzik, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Lolita, vagy Stephen King hátborzongató regényének hátborzongató adatpációja az A ragyogás) 1971-ben rendezte a Mechanikus narancsot(Clockwork Orange) Anthony Burgess, Gépnarancs című könyvéből.

Burgess félnyomorék nyelvészprofesszor - testi fogyatékosságára a világháború alatt tett szert, amikor egy csapat részeg és katona megerőszakolta a feleségét, őt magát, pedig nyomorékká verte. Tulajdonképpen ez volt a motiváció a regény megírására, valamint ez a jelenet elevenedik meg előttünk Kubrick művében, megfűszerezve Gene Kelly felejthetetlen klasszikusával, a Singin’ in the rain-nel, Malcolm McDowell nem kevésbé felejthető előadásában.

A történet tulajdonképpen két részre osztható, az elsőben Kicsi Alex és csatlósai mindennapi ámokfutásait követhetjük nyomon az erőszak és a lelki kietlenség fiktív, anti-utópikus, futurista világában. Alexék nem mellékesen balett-hacukában adják elő mindezt, megfejelve a látványt egy kívül hagyott szuszpenzorral, s nem egy krumpli, de hosszú orral, keménykalapban. Persze, ha már az éj is aludni tér, pihenni tér Alex is minden áldott este (miután kiütötte magát a tejbárban), és álomba szenderül Beethoven muzsikájára anyuék szobája melletti kis kuckójában. A történet második fele egy hasonlóképpen „átmulatott” éjszaka után kezdődik, mikor is a többiek – elárulván a saját magát fölébük helyező „főnököt”– magára hagyják Alexet a tett színhelyén, akinek ezután varázsütésre sikerül elbliccelni a javítóintézetet: önként jelentkezik egy új átnevelő program, a Ludovico-módszer tesztelésére alanyként. A módszer hipnózissal, szuggesztióval és fizikai beavatkozással metszi ki az erőszakra való hajlamot a páciensből. Felpeckelt szemekkel kénytelen végignézni több órányi filmanyagot több héten keresztül, miközben szemeit nedvesítik, fülébe, pedig andalító dallamokat sugároznak: maga a csodás Ludwig van muzsikál. Az átalakítás sikeres (Alex a légynek sem árt, sőt, még egy nő mellét is képtelen megfogni), azonban a felvetődő morális, beilleszkedési és egyéb problémák miatt a társadalom fejesei – köztük a nyomorékká vert író, aki a könyvben (is) Gépnarancs című művét írja – úgy látják az ember nem átprogramozható. Vagy ha mégis, legalább a sajtó ne tudja meg. Kicsi Alexnek – némi beavatkozást követően – visszatér erőszakos valója, és a percek, napok, évek folynak tovább, a narancsóramű kattog, a végtelenségig.


Burgess könyvének felejthetetlen nyelvújító fordulatai természetesen a filmben is kiválóan érvényesülnek. Az amerikai angol, valamint az orosz nyelv szavaiból, kifejezéseiből összegyúrt nyelv a mai napig formabontó vásznon, papíron; hallva, olvasva egyaránt.



"...a három drúgom meg kiszállt az autóból, horrorsón lopakodva osontak hozzám, fölhúzták a mászkájukat, és most már csak be kellett dugnom a rukámat és kiakasztani a láncot, mert úgy megpuhítottam ezt a gyévocskát a finom úri golószommal, hogy még ..."

A Kubrick által teremtett látvány néha aggasztóan ismerős: néhol lerohadt komplexumok és posztipari utópia, néhol pedig elidegenítően stilizált képek jellemzik: színpadias szcénák váltakoznak dokumentumfilmekbe illő pillanatfelvételekkel. Az elidegenítés főként az erőszak ábrázolásban érhető tetten: az erőszakot Kubrick brutális képi nyelven ábrázolja, ám mindezt megtűzdeli egyfajta költői koreográfiával, aminek ritmusára bántják egymást a szereplők, miközben szól az Örömóda, vagy épp egy lassú, édes keringő, melyre az egymásba karoló kerámia Krisztusok táncot lejthetnek.

Kubrickot számtalanszor életveszélyesen megfenyegették, mert őszinte és bölcs módon mutatta meg a kereszténységre épülő mai modern nyugati társadalom józanésszel tarthatatlan visszásságait, filmjét, pedig automatikusan, szinte mindenhol, parancsra betiltották. A rendező váltig állította, hogy művét csak a halála után fogják engedélyezni Nagy-Britanniában.


Így is lett.

– Mert a múlthoz hangulat, a jövőhöz meg jelen kell… –

Jövőmozi: „Talk to Me”

Beszélj hozzám! – Talk to Me – így hangzik a címe ennek a filmnek, és reméljük egyszer Ti is csak ennyit mondotok nékünk és tudásszomjas agyatokba gyógyírként szállhat a Képtelen Hangulat, mint afféle balzsam a hideg napokra. Alig néhány napja mutatták be az Államokban Kasi Lemmons afro-amerikai rendező- és színésznő új filmjét, mely egy rádiós műsorvezető, bizonyos „Petey” életpályájának egy jelentős szeletét kívánja bemutatni. Nemcsak, de ezért is kedves a KH legénysége számára, hogy ha csak dióhéjban is, de foglalkozhat egy „kollegával”. Hát akkor bevezetésnek nagyjából ennyit!

Ralph Waldo "Petey" Greene Jr. (Don Cheadle) igaz története ez. A ’60-as évek Washington D.C.-jében járunk, vibráló soul zene és a kirobbanó szociális öntudat egyedi, erőteljes keveréke jellemzi ezt a korszakot. Petey számára ez volt azaz éra amelyben leginkább kiteljesedhetett, néha már túlzottan is. Megfékezhetetlen és vadóc kedvese Vernell (Taraji P. Henson) segítségével bekerül dolgozni egy rádióhoz. Ahol baráti és partneri kapcsolatba kerül Dewey Hughes-al (Chiwetel Ejiofor), egykori fegyenctársa (Petey ült a hűvösön, nem is keveset, mer’ fegyverrel rabolt!) fivérével, aki itt programigazgató. Első adásban töltött, elvetemült reggelétől kezdve Petey rádiós ikonná válik, népszerűsége hamarosan túllép kollégáién. Szociális fejtegetések és maró humor kombinációjával hódít, ennek is köszönhetően többször keveredik nyíltan vitába az állomás tulajával E.G. Sonderling-el (Martin Sheen). Petey határozottan úgy gondolja, hogy nemcsak magáért, hanem hallgatói közösségéért teszi mindezt, ebben az izgalmas és zűrzavaros korszakában az amerikai történelemnek. Petey humora és lelkének áradása megcsillan az éter hullámain, ebben az életigenlő közegben a hallgatók nem csak hihetetlen zenei mannát kapnak, hanem egy embert aki egyenesen hozzájuk szól, fajokról, hatalomról, a valódi amerikai életről úgy és akképpen, mint azelőtt kevés ember tette.

A viharos hatvanas évek, a fekete öntudat ébredése, Vietnám, a polgárjogi mozgalmak, a legmocskosabb politikai manőverek, összesküvések, hippik, hidegháború…etc. Az amerikai társadalom utolsó kísérletező időszaka ez arra, hogy hallassa hangját és beleszólhasson sorsának alakulásába. Ekkor még talán volt egy fikarcnyi esély, hogy fordulhasson a dolgok menete, és a látszat demokráciának hazudott diktatúra ne kebelezze be a világot, aztán persze sikerült, bekebelezte. Igazából, lehet, hogy nem is volt már esély akkor sem, de még volt erő és lelkesedés megpróbálni. Petey is egy ilyen kis homokszem volt, aki megkísérelt a gépezet ellen szegülni.


Talk To Me – 2007

Szereplők:
Don Cheadle (Petey Greene)
Chiwetel Ejiofor (Dewey Hughes)
Cedric the Entertainer (Bob Terry)
Taraji P. Henson (Vernell Watson)
Mike Epps (Milo Hughes)
Vondie Curtis Hall (Sunny Jim Kelsey)
Martin Sheen (E. G. Sonderling).

Rendező: Kasi Lemmons

Forgatókönyv: Genet és Rick Famuyiwa

Történet: Mr. Genet

Operatőr: Stéphane Fontaine

Vágó: Terilyn A. Shropshire

Zene: Terence Blanchard

Producerek:

Mark Gordon

Sidney Kimmel

Joe Fries

Josh McLaughlin

Forgalmazó: Focus Features

Szubjektív Filmajánló: Hustle & Flow – Nyomulj és nyerj

„…ez itt a gettó! Gyerekek sírnak az utcán! ez itt a gettó…” Ez nem vicc, gyereksírástól remeg az utca, amikor a felspannolt strici kirakja anyustól, bébikompostul meg úgy mindenestül az egy év körüli gyereket a memphisi éjszakába…na de, ne rohanjunk ennyire előre, az érzelmesebb olvasóknak már ez is bőven elég ahhoz, hogy ikszet nyomjanak ott jobbra fent.
Amerikai filmről van szó, egy fekete filmről, egy némileg gettó filmről, azonban mindez nem számít, mindössze egyfajta keretet ad, egy univerzális és örökérvényű alaptételnek és ez a remény.

Djay (Terrence Howard) lepattant, harmincas éveit taposó strici és piti drogdealer, a kezdő képsoroknál épp motivációs gyakorlatot tart legifjabb és legfehérebb lyányának Nola-nak (Taryn Manning), mielőtt egy arra járó szakállas ember el nem viszi őt egy röpke gyömöszre a közeli vasúti átjáró, szenny és szemétteljes árkádja alá. Igen ez Memphis, Tennessee a „Mocskos Dél” zenei fővárosa. Meg itt van mindjárt Skinny Black (Ludacris), akit Djay még a suliból, meg a benzinkútról ismer, aki akkor még csak az underground kazijait árulgatta, mára azonban egyike lett a legsikeresebb hip-hop előadóknak és most július 4.-én Skinny visszatér szülővárosába, hogy Arnel-nél (Isaac Hayes) egykori törzshelyén üljék meg a nemzeti ünnepet. Mindez persze Djay tudomására jut, hiszen Arnel őt bízza meg a buli egyik fontos kellékének, a fűnek beszerzésével. Djay vérszemet kap, talán Skinny Black még emlékszik rá, és hátha, esetleg… Egész elbaltázott élete lepereg előtte és kapóra jön a sztripklub előtti csóró hobó, aki egy Casio gyerek szintiért cserébe kap egy negyed adagot. Miután hazamegy háremébe, ahol három „asszonya” és egy tisztázatlan apai eredetű csemete várja, elvonul kuckójába új szerzeményével és útjára engedi új – régi álmait. Ahhoz, hogy az életed megváltozzon szerencsés véletlenek sorozata szükségeltetik, legalábbis ebben az esetben mindenképpen. A közeli vegyesboltban Djay összefut régi osztálytársával Key-el (Anthony Anderson), szó szót követ, kiderül, hogy Key jelenleg hangmérnökként dolgozik, na nem a zeneiparban, bírósági tárgyalásokat „producerel”, szabadidejében pedig templomi énekeket rögzít. Djay szájában összefut a nyál, és beröffen a gépezet, megcsillan a napfény a portól avétos ablaküvegen és amikor Shelby (DJ Qualls), Key templomi zenész haverja is feltűnik a színen és egy effekt pulttal megtámogatja a gettóbéli házban berendezett stúdiót, akkor kezd el a remény eszméje kristályokká szilánkulni…

Nehéz dolog a reményről, az álmokról olyan filmet készíteni amely nem csap át nyálaskodó melodrámába, szerencsére ez itt többé-kevésbé sikerült. Craig Brewer író – rendező biztos kézzel vezeti kiváló színészeit a buktatókon és amazok sikerrel veszik az akadályokat, néhány botlástól eltekintve, melyek azonban nem hogy csökkentenék a film értékeit, inkább a valóság kipárolgásaként értékelhetőek. Hiszen Brewer számos önéletrajzi elemet is beépített filmjébe, és szülővárosába helyezte a történetet, ahol egy olyan emberről és környezetéről beszél, aki mellett eddig elment az élet és egyszercsak, egy külső szikra rádöbbenti erre. Beszélhetünk itt ébredésről esetleg kapuzárási pánikról, azonban lényegtelen hogyan nevezzük azt amikor az ember összeszedi magát és hajlandó áldozni, hogy az álma beérjen és végre éljen.
A gettó közegből az ember, a fekete ember egyetlen lehetősége a kitörésre, az egyetem, a sport – ösztöndíj, legalábbis az általános sztereotípiák értelmezése szerint, én magam ezzel nem értek egyet teljesen, de elfogadom, ha valaki így gondolja, főleg ha ott él. Viszont, ha nem vagy kétméteres, parizerfelkarú turbóman, akkor marad a hip-hop (rossz esetben az utcai bandák), el tudjátok képzelni hány sok ezer fekete kisgyerek álma ez?, jóval több mint amennyi a lemeziparnak kell. Tehát, ha egy ilyen álmod van, akkor fel kell kötnöd a gatyád, és ezt teszi Djay is és ezt teszik társai és kis családja is, azonban nem múlt el nyomtalanul a striciskedéssel eltöltött jó néhány év. Djay nehéz ember, türelmetlen és sokszor erőszakos, ezen megnyilvánulásainak egyike, amikor a fent említett gyermeket az anyjával együtt kiteszi az éjszakába. De álljunk meg egy percre, ez a nő nem tanúsított kellő tiszteletet a férfi iránt, aki megvédi, aki lehetőséget adott neki a megélhetésre és aki belevágott valami újba, ami mindegyikük életét jobbá tehetné. Persze itt sem fekete és fehér dolgokról beszélünk, nincsenek csak tettesek és csak áldozatok, mindenki zaklatott és kétségbeesett, az életük a tét, szó szerint. Globálisan tekintve kizárólag áldozatok vannak, ezt jobb ha mi is szem előtt tartjuk, de ez a téma rettentő messzire vezet.
Így maradjunk Djay-nél és „családjánál”, akik egytől – egyig ráéreznek a dologra, egy emberként próbálják előmozdítani Djay zenei karrierjét. Addig azonban számtalan akadályon és megpróbáltatáson vergődik át a csapat, hogy aztán a mélység és a múlt karmai főhősünk után nyúljanak, de hogy miképpen vesz revansot Djay, kéremszépen ehhez a filmet kell megnézni.

A remény hal meg utoljára és ez nem frázis. Álmodozni jó és érdemes is, de először magadat kell felfedezned, ahhoz, hogy álmaid beteljesítésének útjára léphess. Nem tudom, hogy ezt szerette volna e elérni nálam Craig Brewer, ennyire futotta, de már ez is bőven elég, én jól szórakoztam.


Nyomulj és Nyerj - Hustle & Flow (2005)

Író és rendező:
Craig Brewer

Szereplők:
Terrence Howard
Anthony Anderson
Taryn Manning
Taraji P. Henson
DJ Qualls
Ludacris
Paula Jai Parker
Elise Neal
Isaac Hayes
Al Kapone

Producer:
Stephanie Allain
John Singleton

Zene:
Scott Bomar

Operatőr:
Amy Vincent

Vágó:
Billy Fox

Happy Birthday To Us...

Szegacsoki mindenkinek!

Ez az 50. postunk, és ma vagyunk 1 évesek, és a cinegemadár is újra száll a csűrben.
Rövidesen belecsapunk hát, immáron 46-odszorra, Veletek, Nektek, Értetek - mert azzal, hogy vagytok, minket erre kértetek!
Hallgass minket ma is, legyél születésnapilagspiccesenfélrecsapottsümeghycilinderben jó!

Az a nap biztos más lesz, mint a többi!

Nézzük csak?! Lássuk akkor, Góliát – kuka, Bobo – kuka, Nils Holgerson – kuka, Kockás – zsír és ez azzzz, yesss Superman nem is akármelyik az első szám! Nem csoda, hogy nem találtuk ebben az őrült lomtengerben, itt csak Cápa mód lehet eredményt elérni. Keresni és űzni kell a vadat ádázul, és ni ott hever egy tékás Trainspotting VHS tokjába gyűrődve - a kazetta már rég eltűnt – kb. 130 kiló képregény alatt.

Annak idején amikor még nem volt meg a saját lakás Piszkos Tizenkettő négyzetméteren kellett a cuccokat tárolni muteréknál, hát nem volt egy leányálom, de azért húsvéti körmenet sem, leginkább egy cirkuszi előadásra emlékeztetett. Főleg amikor megérkezett a Kis Lasszó meg a Sebhelyesarcú fejenként három – három lengyelpiacozós, egyenként 15 kilós pakkal melyek teli tömve mindazzal amit a Pecsában találsz a szombat-vasárnapi bolhán.

Amikor a stréber Puskás egyszer meglátogatott – rettentő perverz volt, 17 évesen már a saját, jövőbeni számítástechnikai cégét a PusiSzoft-ot igazgatta – és bejött a szobába csak annyit mondott: Ha ez a rengeteg összezsúfolt információ nem is roppantja össze a búrád, de legalább attól nem kell tartanod, hogy Vissza a Jövőbe alapon rád szakad a vérvalóság, maradhatsz életed végéig a múltban ennyi retro cuccal. – ezzel fintorogva lekecmergett egy másfél méteres Mozaik halomról. Nem csoda, hogy Pusi ennyire hülye volt, az anyja csecsszopó kora óta Globus rizses lecsó és káposztás bab csülökkel kombón tartotta. Meg még az volt a trükk benne, hogy lekaparta a címkéket és fehér A4-esből csinált újat, és csak annyit írt rájuk Konzerv I. és Konzerv II. mindenféle rendszer nélkül, szerencsétlen gyerek soha nem tudta pontosan, hogy mitől fog okádni az éjjel.

Nem volt megállás, amikor az ember ráérez az ízére, a szajré meg csak áramlik be és nem tudsz gátat szabni, először csak a szoba, majd előtte az ajtó mellett és így tovább… és amikor a bejárati ajtót is torlaszok gyűrűzik akkor muter eljátszik a Volt Egyszer egy Vadnyugat gondolatával, és ezen gondolatot tett követi. Így nemsokára egy albérletben landolsz, mely megfelelően lepattant ahhoz, hogy a kacatjaidból a hétköznapokra bejelentkezős, feltelefonálós, rendelésre készülős bazár legyen.

…szóval akkor a Szárnyas Fejvadász, meg az Alfa első évfolyama és az eredeti Pearl Jam CD kamu tokban, az annyi mint… mondod az összeget, ami jóval alacsonyabb az értéknél, de ő szövegel, meg alkudozik meg segget csinál a szájából. A hálálkodás helyett természetesen, még be is csapja az ajtót, mindegy nem is érdemes foglalkozni velük, már ami a természetüket illeti, ami igaz az az, hogy még az ő pénzüknek sincs szaga, szerencsére. Csak az A Gyűlölet, az a mindent elsöprő ne hatalmasodna el rajtam, amikor egy ilyen maki neki áll okosítani, sajnos ezért muszáj lesz egyszer valakit úgy istenigazából szájbatépnem.

A játék neve: Csapd le csacsi, primitív szórakozás pihenteknek, magyar kártya, sör meg némi apró szükségeltetik csak hozzá. Ha úgy alakul, hogy bármelyikből is csak egy kicsit több van borul a rend, az arányok átalakulnak és még a pokol, is elszabadulhat plö. Akár Csabi esetében akinél több volt a sör, így lett kevesebb aprója, veszteségén felbuzdulva, egy óvatlan pillanatban lebontotta a Pajtás első három évfolyamát és már repült is mint a Batman. Szerencsére a Csabi hülye, nem képes az absztrakt gondolkodás csíráinak öntözgetésére sem, bődületesen lomha észjárását még saját maga sem képes felfogni, nincs tisztában azzal, hogy még azt sem képes felérni ésszel, hogy hülye. Ezekre való tekintettel Csabi a következő alkalommal már ott volt a Pecsában és árulta a szarjaimat, hiszen A Vér Kötelez. Így sajnos nem tudtunk mit tenni partneremmel, Fricivel (akivel hoci-nesze alapon nyugvó, ad hoc jellegű, kilencven a tízhez határértékű társasági szerződéssel operáltunk) szépen odaslattyogtunk Csabi standjához. Frici előkapott egy 1960-as Ford Fairlane fém replikát a belső zsebéből és össze – vissza verte szegény Csabi arcát. Majd oldottunk, az én kezemben a Pajtások, Fricinél az összes Csabi-holmi, ami jár az jár. Távozóban még hallottam amint egy öregasszony oda szól a másiknak: Közönséges Bűnözők.


A legjobb cumókra néha vidéken bukkanni, ott van az igazi, a hamisítatlan, a nagybetűs ÁRU. Ennyi év üzlet után az ember ösztönösen ráérez, hogy hol? mi? mi képpen? és amikor megpillantod a kidőlt – bedőlt falú, kiselejtezendő könyvtárat, volt ifjúsági klubot már látod is rajta az izzó, vörös neon betűket: Delicatessen. Nem sokat teketóriáztunk amikor leadták a drótot, egy határozottan hűvös, szerencsére esővel egyáltalán nem kecsegtető, csillagtalan novemberi éjszakán az úti célunk az Elveszett Gyerekek Városa volt, egész pontosan a tatarozás miatt időlegesen bezárt fóti volt tiszti könyvtár. Aranybánya gyerekek, nem más: régi és új magazinok, egy 500 db-os bakelit és kazó archívum, kb. 200 eredeti CD és tíz évfolyam a Le Monde-ból, melynek egy régebbi számából egy kézzel írott jegyzet is kihullott, „Frici a Francia” szabadfordításában azt hüvelyezhette: Amélie Csodálatos Élete, érdekes! – mondtam és visszacsúsztattam a lapok közé, valamit csak kapunk érte. Olajozottan ment a dolog, 3 kiló tiszta haszon lett a vége, nem tudtam hogy mennyire lesz ez tartós Fricivel, de úgy nézett ki Hosszú Jegyesség áll még előttünk.

Az öreg mester, a Pecsa guruja aki már húsz éve töretlenül uralja a piacot, a legjobb eladási mutatókkal rendelkezik, már ami a mások által kidobált cuccok értékesítését jelenti. Szóval ő hívott egyik hétvégén magához, és egy zavaros példabeszéd kereteiben elmesélte, hogy ő eddig négyszer szembesült A Halál undokságával, egyszer amikor Nyolcadik Utas volt egy cabrioban; amikor rádöbbent, hogy a Bolygó Neve megegyezik azzal ahová ő is kerülni fog a temetésén; amikor megtudta, hogy nincs Végső Megoldás a reá váró pokol ellen; és amikor majd esetleg Feltámad, lehet, hogy már nem lesz hely odafenn. Majd hozzátette a fóti balhé nem maradt nyom nélkül. Zúgó fejjel, parás hangulatban távoztam, ki?mikor?hol?miért? és legfőképp:HOGYAN?

A Sárkány Közbelép és nem is úgy ahogy szeretnéd, és nem is akkor amikor szeretnéd, na ez a baj. A kínaiak valahogy, szinte érthetetlen módon nem igazán gerjedtek rá a Pecsára, nagyon sokáig szépen ment minden, aztán egy nap megjelent valaki, hóna alatt egy vég Kék Bársony egyenesen tizenvalahanyadiklajos udvarából címszóval, csak a 100% acryl címkét nem kellett volna rajtahagynia. Közösségileg elvezettük, elagyabugyáltuk és miután Gáma Zotyesz szétverte a fején a hegedűtokját, kilöktük a pampára a rockereknek. Ezzel kezdetét vette a háború, és a levakarhatatlan kínaiak, csak özönlöttek és hozták a hamisítványaikat, és decemberre sikerült elérniük, hogy a borjú emberek kezdtek hinni a szarjaikban. Egy Karácsonyi Lidércnyomás volt az a hónap, szinte végig ajándékoztuk a várost annyira olcsók voltunk, de így is szinte minden birka a kínaiakat erősítette. A Fricivel már a félretett készleteinket is meg kellett bontanunk, úgy ahogy másoknak is, és a Szilveszteri Kavalkád még szóba sem került. Már a tönk szélén szeleteltük az idegeinket, amikor megérkezett Ray, Perth-be szakadt hazánk fia (aki egy „jelképes” összegért annak idején még egy Duettet is bevállalt Gibson-nal) egy raklapnyi ausztrál törzsi kacattal – mind eredeti, tuti! – és miután realizálta, hogy itt gebasz van, mivel egy darabot nem sikerült eladnia, meghirdette az Apokalipszis Most hadműveletet. Ennek keretében, régi Triádos kapcsolatainak köszönhetően sikerült a gagyi hamisítványokhoz olcsóbban hozzájutnunk, mint maguknak a kínai kiskereskedőknek. Hát így esett, hogy hat hetes ár háború után Szellemkutya, meg Vörös Sárkány meg az összes többi testvérük áthúzott az ecserire.


A kínai incidens után, azt beszéltük a fiúkkal, hogy a vevők sem a régiek már, lehet hogy szégyellik magukat a birkák, lehorgasztott fejjel járkálnak a portékák között, A Bárányok Hallgatnak! Kellene már nekik egy pásztor aki újra ráncba szedi őket, aki újra feléleszti lomok vásárlása utáni kényszerüket, egy elme ki átvezeti őket a kétségbeesés és lelkifurdalás erdein, egy olyan vezér, mint Hannibal. Aztán ez a valaki nem jött el és csakúgy átmenet nélkül visszatért minden a régi kerékvágásba, úgy június környékére, sokan az időre fogták. És mi is szolgálna hitelesebb mementóként mint az a kiváló kis összeg amit az öreg Viliről a Dembinszky utcából gomboltam le: „Fiúk, ti Született Gyilkosok vagytok, kivéreztettétek a tárcámat!” így szövegelt, de mi azért észrevettük az örömteli, huncut csillogást szemeiben miközben a Die Hard 6 lemezes digipack eltűnt a cekkerében.

Így élünk mi napról – napra, a la South Park, és ilyetén abszurd események is csak ott Coloradoban eshetnének meg. De ez itt, a hatban és környékén történt, saját terepemen, itt próbáltak meg palira venni. Az évek előrehaladtával igen tetemes készletre tettem szert az ócska régiségek piacán, és igen nagy szeletet kanyarítottam ebből a szűknek és belterjesnek mondható piacról. Persze ez szemet szúrt néhány, „kollégának” és felkeresték Fricit, – mindezt egy hűsége törzsvevőmtől, később pedig Frici vallomásából tudtam meg – és megfenyegették, hogy ha nem kezd el dolgozni nekik, ellenem akkor a fóti ügyből származó bizonyítékok (?) segítségével egy életre elintézik (?). Olyan volt ez Frici számára mint Krisztus Utolsó Megkísértése és elbukott rajta csúnyán. Ahelyett, hogy egyből hozzám jött elkezdett infókat csepegtetni a beszállítóimról, az újdonságaimról és nem átallott néhány cuccot elemelni. Persze ez engem egy csöppet sem érdekelt, hiszen én akkor már tudtam az egészről és két héten belül azt is kiderítettem, hogy a fóti dolog is csak kamu. Frici egyik részeges hősködését vették alapul ezek a kisstílű, Ragadozó szemléletű pofák, kik közül nem eggyel annak idején együtt kezdtük a szakmát. Úgyhogy ha harc legyen harc alapon, az igazi virtus mellett tettem le a voksot, így mint Oldboy, legalábbis a szakmában, visszanyúltam az: „intrikus szívatja az intrikust” című klasszikus trükkhöz és elkezdtem magamat lejáratni mind a Pecsában, mind az otthoni ügyfeleknél. Az élet szépen alakult akár egy Ponyvaregény, ezek a barmok meg elhitték, hogy ennyire megöregedtem, a célom az volt, hogy minél gyengébbnek higgyenek és átlépve azon a ponton amit úgy hívnak Rettegés Foka elém álljanak és próbáljanak meg letaszítani a trónról. Hál’Istennek az üzlet virágzott, Frici a harmadik spiclitalálkozótól kezdve tudtán kívül téves információkat szállított és mindig eltávolítottam a környékről, ha nagy üzlet volt kilátásban. Szóval, ez nem volt egy amolyan Bonnie & Clyde féle ámokfutás, nyugdíjas tempóban terelgettem az én bonimat azaz Fricimet, és általa „kollégáimat” jól megérdemelt végzetük irányába. Aztán amikor a dohány már annyi volt, hogy elég és amikor már egy hónapja eltűntem a Pecsából, mint akinek nincs áruja, se pénze se egyebe, egyszercsak felbukkantam. Elegáns voltam mint Robert De Niro és a” kollégák” előtt megállva kijelentettem, hogy amilyük csak van azt csomagolják, mert mindent megveszek. Úgy állt ott mindenki mint Diploma Előtt a Dustin Hoffmann azaz bénán, leesett állak, hápogó arcok, összeroskadt vállak jellemezték aznap a kofasort én pedig csak mentem és fizettem mint a katonatiszt. Amikor végeztem csak ennyit mondtam nekik: „Száll a kakukk fészkére, na húzás bolondok!” és a még mindig, az eseményektől elalélt Fricivel a jobbomon hazatoltuk a bringát.

Otthon kissé sietősre vettük a figurát, már ami az ebédet illeti és a hozzávaló DVD előkerítése azonban nem ment olyan könnyen: A tizedes meg a többiek, Psycho, A ravasz az agy és két füstölgő puskacső sorolta az örömtől ittas és a fóti Blöff súlyától megszabadult Frici a jobbnál jobb címeket, de valahogy úgy éreztem ezek vastagon meg voltak már, de ő csak folytatta: Monthy Python Repülő Cirkusza, Gyalog Galopp, Brian Élete…
ÁLLJ! – dörrentem rá – Ne folytasd, elérkeztünk a lényeghez, ülj le mellém kis barátom, nincs szükségünk arra filmre – ezzel jó étvággyal neki láttunk az előttünk gőzölgő tányér tartalmának – hiszen mi tudjuk, hogy Az Élet Értelme a leves.

re-trokontra

1977:

A férfi éppen csak annyival lépett beljebb, hogy felkapcsolja a villanyt, és már engedte is maga elé a lányt. Szerette ezt a kis kőbányai garzont – közel a metró – s persze tisztában volt azzal is, mennyire kedves, és közeli hely ez a lánynak. Lesegítette róla a kabátot, majd miután akkurátusan zakója mellé akasztotta az előszobában, becsukta az ajtót, és elindult a lány után a konyhába. Az pontosan tudta: a férfi nem a bárszekrényben tartja az italt, bár vadonatúj darabról van szó – talán ha könyveket tárol benne, de nem valószínű. Semmit sem és a whiskey-t hidegen szereti.

A hím által vezérelt legmodernebb Orion eközben halk dallamokkal fűszerezett erotikával öntötte el az apró legénylakás minden zegzugát, a pár halló-, és a lány egyéb járatairól nem is beszélve. „Ők a Beatles!” – kiáltott ki a neki, és elindult. Mialatt az jeget keresett, a férfi a fürdőszobában épp helyére tette a frissen vásárolt cikkeket. Még egyszer belepillantott a tükörbe, és szájának jobb szegletében olyan mosolyt vélt felfedezni, ami egy másodpercre kamaszkorának legszebb nyarait idézte meg. A szimmetria híveként gyorsan kipótolta balról, majd a helységet elhagyva meggyújtott egy szál Camelt.

A lány már a nappaliban volt, előtte pihent a két pohár, amikbe Wat 69-et töltött; a mai estébe ez is belefér, „a hatvankilenc, pedig még csak ezután jön” – gondolta a férfi. És: „remélem, belé fér”. Együtt ünnepelnek hát, a lány tüzet kér, s az immáron füstölő arany Kenttel kezében hevesen magyarázni kezd valamit a kapitalizmusról. Ám a hím, a nyugat vívmányait magasztaló verbális esszé közepette mindössze csak arra tud gondolni, vajon felállhat-e most egy fagyos Radebergerért. Persze hamar letesz róla, s inkább újra hátradől: csacska kis csicsergő csalogányát fürkészi ő tehát tovább, hiszen a tiszta whiskey-nél is mámorítóbb látni, ahogyan egy tapasztalatlan tinédzser egyre kapatosabbá válik a rekamién – pláne, ha nőstény. Pláne, ha ilyen gyönyörű példány, mint ez a leendő óvónő, ebben az enyhén kopott, ugyanakkor túl bő, barna, galléros... Mire ezt mind végiggondolta, kénytelen volt belátni, hogy 1. fogalma sincsen, miről beszél a lány, 2. tényleg nagyobb farmer kellett volna ágyékban, ahogy’ a piacon is mondták. Ha nem hatott volna rá is a pia, most biztos elsírná magát: egy pár órás Super Rifle-ről van szó ugyanis. Meg ugye egy tizennyolc éves, már erősen szalonspicces kiscsajról, pedig még csak fél kilenc…

...21:05, és a lány egy pillanatra nem tudja mire vélni, miért is rohant ki a férfi oly hirtelen – még jó, hogy közel van a fürdő. Aztán visszatér, a konnektor fölé hajolva csatlakoztat, és újra a terpesztő lány mellé ül. Kérdő kacsintására még vár egy megerősítő néma biccentést az alanytól, majd mielőtt elvenné tőle azt, mit a lány neki hozott, az ébenfekete Braunnal szép precízen elkezdi letarolni az Vénusz dombjának erdejét. S habár a pengék újak, szőre régi: „Nesze neked kapitalizmus!” – szisszent fel a lány, és kérte a férfit, hogy lassabban…


2007:

A férfi éppen csak annyival lépett beljebb, hogy felkapcsolja a villanyt, és már engedte is maga elé a lányt. Szerette ezt a nagy rózsadombi házat – gyorsak a taxik – s persze tisztában volt azzal is, mennyire kedves, és távoli hely ez a lánynak. Lesegítette róla a kabátot, majd miután akkurátusan dzsekije mellé akasztotta az előszobában, becsukta az ajtót, és elindult a lány után a konyhába. Az pontosan tudta: a férfi a kettő közül a hűtött bárszekrényben tartja az italt, s persze vadonatúj darabról van szó – talán ha egyszer volt üres, de nem valószínű. A lány ezt a miliőt nagyon szereti.

A hím által vezérelt legoldschoolabb Pacsirta eközben halk dallamokkal fűszerezett erotikával öntötte el a hatalmas hodály minden zegzugát, a pár halló-, és a lány egyéb járatairól nem is beszélve. „Ő Szécsi Pál!” – kiáltott ki a neki, és elindult. Mialatt az poharat keresett, a férfi a fürdőszobában épp helyére tette a frissen vásárolt cikkeket. Még egyszer belepillantott a tükörbe, és szájának jobb szegletében olyan mosolyt vélt felfedezni, ami egy másodpercre a legszebb KISZ-táborokat idézte meg. A szimmetria híveként gyorsan kipótolta balról, majd a helységet elhagyva meggyújtott egy szál Sophieanet.

A lány már a nappaliban volt, előtte pihent a két pohár, amikbe Lánchíd konyakot töltött; a mai ilyen retro este, „a hatvankilenc, pedig még csak ezután jön” – gondolta a férfi. Együtt ünnepelnek hát, a lány tüzet kér, s az immáron füstölő Symphoniával kezében hevesen magyarázni kezd valamit a szocializmusról. Ám a hím, a vörösök megszorításait becsmérlő verbális esszé közepette mindössze csak arra tud gondolni, vajon felállhat-e most egy meleg Kőbányaiért. Persze hamar letesz róla, s inkább újra hátradől: csacska kis csicsergő csalogányát fürkészi ő tehát tovább, hiszen a gagyi konyaknál is viccesebb, ahogyan egy tapasztalatlan tinédzser egyre kapatosabbá válik a rekamién – pláne, ha nőstény. Pláne, ha ilyen gyönyörű példány, mint ez a kis kozmetikus, ebben a strasszköves, túl szűk, rózsaszín, ujjatlan... Mire ezt mind végiggondolta, kénytelen volt belátni, hogy 1. fogalma sincs a karvalytőkéről, 2. tényleg nem az ő mérete ez a farmer, ahogy’ az anyja is mondta. Ha nem hatott volna rá is a pia, talán le se hányja: le van szarva (is), csak az apja Trapperéről van szó. Meg ugye egy tizennyolc éves, már szinte detox kiscsajról, pedig még csak fél kilenc…

...22:05, és a lány már egy ideje nem tudja mire vélni, mit is csinálnak, illetve mit művel a férfi. „Várunk.” Az csak ül és nézi, nem szól csak nézi, neki ez meg egyre kényelmetlenebb. Pedig ő mindent úgy csinál, ahogyan azt egy fiatal nőnek kell. Jár tornázni, figyel az étrendjére, szolizik, rózsaszín vízen él, meg rozskenyéren; csak annyit megy templomba, amennyit feltétlen szükséges, csak a cigányokra húzat gumit, ha autó, akkor drága legyen..., ja!, és persze minden héten gyantáztat. TGY, HGY, FGY – ahogy azt kell. És most meg is fürdött. „Várunk.” De hát hol lehet a baj? Hiszen ez egyre csak azt a sivatagi pusztaságot lesi várva. „Nesze neked nosztalgia!” – sóhajtott a férfi, és kérlelte magában, hogy nőjön...


– Mert a múlthoz szimplán hangulat, a szőrhöz viszont idő kell... –

Ó kérjük nézzétek el ezt a srácot!

45. adásához érkezett a Képtelen Hangulat szakkör, hagyományosan jövünk a szokott időben és felrobbantjuk a membránokat és a dobhártyákat.

Legyetek készen mindenre, ma: 2007/07/05 20:00 órai kezdettel indulatba jön a műsör, mindenre készen legyetek!

"Hallgass minket, legyél k...a jó!"

eci volt a kapitány

Éppen a szokásos nyári turném keretében a három hónapos állást abszolváltam a szegedi pályaudvaron, és csak az járt a fejemben, hogy az egész napos állás után milyen jó lesz betolni az arcomba egy vésnökmestert a Szuperhamburgerben, és a szempillámról pont a könnycsatornámba hulló verítékcseppet mázoltam el – napi három moccanás megengedhető, ez volt a második ma –, és az arra közlekedő szerb turisták keser-fanyar szagmintája egy kontrasztos árnyalattal dúsította az amúgy sem szegényes palettát, melynek kedves kevercse „kellemes” perceket szerzett, amikor… - figyelem sorsfordító történések következnek a gyengébb idegzetűek kérem vigyék ki a gyereket és áramtalanítsanak – amikor meghallottam a hajókürtöt, pedig a Tisza messze volt... mégis odakaptam a fejem, és ezzel az adott napi három megmoccanásos keretem is felemésztődött, így estére a nyaktájéki mozgolódás terén némi kívánnivalót hagytam magam után, ekkor, emiatt már sejtenem kellett volna, - de az optimizmus jótékony ködöt vont agyamra - hogy eci volt a kapitány.

Letelt, bizony le, ragaszkodva saját magam felállította tradíciókhoz, mint mindig az állás végeztével egy búcsúcsókot nyaltam a pályaudvar főbejáratának rézgombos kopogtatójára és lassacskán poroszkálva, meg-megállva, jóleső elégedettséggel, némi büszkeséggel vegyes áhítattal egyenest a Tiszának mentem, na nem bele, hanem oda, ahová minden szezon végeztével ünnepelni járok, a folyóparti Vén Csőrösihez címzett halászcsárdába, ahol a sikeres állással töltött nyarat szegedi halászlé és túrós csusza vacsorával szoktam volt megfejelni, már régi ismerősként fogadtak és megkaptam szokásos egyszemélyes asztalomat rögtön a toilett szélárnyékában, már a halfejnél tartottam amikor kivágódott az egyébként nyáron mindig nyitva tartott, part felé vezető ajtó, mely most az évszakhoz képest meglepően hideg időre való tekintettel kilincsre volt zárva, még a vízparthoz szokott ember is felkapta volna a fejét, arra a dögletes bűzre amely odakintről áramlott be a dermesztő fuvallat szárnyán és amely a pusztuló vízvilág minden gyilkos esszenciáját hordozva egy pillanat alatt betöltötte az étkek eme termét, majd a kinti sötétség vásznát egy még sötétebb sziluett takarta el és kisvártatva, erőt sugárzóan hatalmas lépéssel, deszkapadlót roppantó nyomatékkal, lelkekbe maró-velőig hatoló jelenléttel a kapitány benyomult az ajtón, tudtam, hogy kapitány ne kérdezd honnan, ugyanis a figurájára nem emlékszem, csak arra, hogy annyira borzasztó volt, hogy agyam jótékonyan kitörölte, sőt nem is engedte beférkőzni tudatomba az ő képét, elmém épségének érdekében, templomi csend lett egyszeriben az addig zsibongástól átitatott teremben, csak a kapitány lépteinek koppanása és az oktalan éji pillék lámpakörnyéki ténykedései rezegtették meg a hallójáratainkba hatoló levegőt, a terem közepén húzódó tizenkét személyes asztalnál egy könnyed mozdulattal távozásra bírta a társaságot, akik a tiltakozás legkisebb jelét nem adva, egy szó nélkül szedelőzködtek és sietősen a kijárat felé indultak, mintegy varázsütésre a többi vendég is mintha csak erre várt volna, egyszerre hagyták el helyüket és távoztak, rendezetten szó nélkül, én magam is arra felé akartam venni az irányt, de mint mindig, mielőtt ilyen kalandokba keveredem a kíváncsiság visszaszoríthatatlan csápjai gúzsba kötötték józanságomat és életösztönöm hiába állott akár tótágast is nem volt rá orvosság, a távozók keltette tumultusban, egy óvatlan pillanatban besurrantam a pár lépésnyire hívogató férfi mosdóba, bár soha ne tettem volna.

A csárda kiürült, én a kulcslyukon figyelhettem az eseményeket, melynek következtében jócskán lekorlátozódott területre koncentrálódhatott a figyelmem, szerencsére, akkor még így gondoltam, pont a kapitány volt a középpontban, sajnálatomra háttal foglalt nekem helyett, ezt a borzadályos hangot azonban soha nem fogom elfelejteni amit ekkor hallatott, amikor teste a székhez ért valami borzasztó gerincroppantó remegés futott végig a hátamon, a cselekvés puszta hangjának hallatán, nem tudom jobban leírni, mint amikor gennyben rothadó halbelsőségek cekkere hozzácsapódik egy nyolcvanas éveit taposó súlyfelesleggel és narancsbőrrel futtatott női combbelsőhöz, a hangos öklendezéstől és ezáltal való lelepleződésemtől a szűkre szabott látóterembe belépő főpincér remegésének és falfehér orcájának látványa óvott csak meg, ki oly hirtelen bukkant fel, hogy visszavetette az anyagiasulni kívánó undoromat, odahajolt a kapitányhoz és diszkréten súgott valamit neki, majd kis szünet után továbbra is fojtott hangon beszélni kezdett, bárhogyan is hegyeztem a fülem, nem voltam képes megérteni mit mond neki, egyrészt nem hallottam, másrészt ami el is jutott hozzám, néhány hang formájában az csak még tovább növelte a bennem horgadó iszonyatot, mély torokhangú horkantások és orrból előbukó fröccsenések, placcsanások jellemezték, az volt az érzésem, hogy őszülök, majd a következő pillanatban a főpincér jobb keze kilendült a kulcslyuk befogta térből és amikor visszatért, ugyan csak egy pillanatra, de megpillantottam valamit amit soha nem kellett volna, ami azóta is kísért lázas éjszakákon, gyötrő álmokat hozva, s melyekből fogaim csikorgatásának eredményeképp keletkező törmelék légcsövembe kerülése miatt riadok fel és azon az éjszakán már nem alszom többet, egy tálat láttam a kezében melyben mintha ponty nagyságú, mocsárzöld szín ebihalak vergődtek, kavarogtak, örvénylettek, forrongtak volna és minő megcsúfolása a természetnek meggyötört homlokú, lefelé görbülő szájú csecsemő arcuk volt…azonnal ájultan rogytam a hideg kőpadlóra.

Az arcomat égető padlókő hidegsége volt az egyik tényező, mely kezdte hazatéríteni messzi tájakon veszteglő öntudatomat és visszahozta az ájulást kiváltó és az azt megelőző emlékeimet, a borzadály sikolyát sikerült elfojtanom magamban, a másik ok a hangzavar volt amely odakünnről szivárgott be, emberi hangok voltak, beszéd ehhez kétség sem férhetett és minden bizonnyal elmosta volna, legalább is visszább vetette volna a sejtjeimet is átitató vakrémületet, ha értettem volna miről van szó, egy férfi hang szólt a legerőteljesebben, melyhez olykor-olykor két másik, két jóval halkabb női hang is csatlakozott, de egyértelműen a férfié volt a dominancia, kínkeservek közepette, amilyen halkan csak lehetett felkecmeregtem és a kulcslyuk segítségével ismét utat nyitottam a szép lassan a borzadály csarnokává váló csárda és ép elmém között, de ezt akkor még nem tudtam, viszont az előbbiek emlékéből erre is következtethettem volna, de nem így tettem, inkább a látóterembe kerülteket vizsgáltam nagy odaadással, a kapitány ugyanott foglalt helyet ugyanúgy, moccanatlanul, rezdületlenül, kissé balra tőle egy halvány rózsaszín pólóinget és könnyű nyári pantallót viselő szőke fiatalember magyarázott, láthatólag neki, ő volt az eddig csak hallott hang tulajdonosa, kisiskolás élményeim szépen lassan megsúgták, hogy egy angolul beszélő fiatalember lehet az ki, és ezt csak hanghordozásából szűrtem le valami fajta nem tetszését nyilvánítja ki a kapitány felé, a néha becsatlakozó nők, sajnos nem kerültek a kulcslyuk elé, legszívesebben kirontottam volna és hanyatt-homlok menekülés közepette figyelmeztettem volna a ficsúrt, hogy jobban teszi, ha távozik, de a jeges rémület és halált kísértő kíváncsiságom lebénította a testemet, ekkor lépett be jobbról a főpincér aki nyilvánvalóan csitítani szerette volna az izgága urat, de nemhogy sikerrel nem járt, még inkább felbőszítette azt, és ennek eredményeképpen a fiú egy hangos kiáltással, melyet talán így tudnék leírni: hey mate! odalépett a kapitány asztalához és egy gyors mozdulattal lesöpörte róla a rettenetes tálat, tekintetem ekkor az ájulást hozó tál útját követte, mely szerencsére már megszabadult iszonytató tartalmától, üresen koppanva érkezett a deszkákra, és az élén landolva elgurult egy kissé majd köröket leírva állapodott meg a padlón, ekkor tekintetem ismét a fiatalemberre és a kapitányra szegeződött, bár ne tettem volna, a lidérces órák, melyet ennek a látványnak köszönhetek és amelyek egyre gyakrabban köszöntenek rám az ébrenlét óráiban is és amelynek ideje alatt képtelen vagyok akár még moccanni is, az emlékek mély nyoma generálta újra és újra átélése a megnevezhetetlen fertelmesség ezen megtestesülésének a józanságom utolsó hártyavékony falait is kikezdték már, először a kapitányból kitüremkedő férficomb vastagságú, angolnához hasonlatos, csatakosan lüktető csápot láttam meg, amely vállmagasságból kígyózott a mennyezett felé, melynek útját tekintetemmel követve eljutottam annak végződéséig, Istenem miért engedted ez? a csáp ugyan véget ért eredeti anyagát tekintve mindenképpen, de groteszk folytatásaként a fiatalember teste fityegett a végén, az arcát eltorzító iszonyatot szerencsére nem láthattam, ugyanis a szerv vége egy szívócsőhöz hasonlatos, nyálkás kehelyben végződött, melyben az egész feje elmerülni tetszett… mindössze egyetlen másodpercig láttam ezen újabb ocsmányságot, majd megkezdtem utamat a jótékonyan óvó önkívület felé, zuhantomban még hallottam a két nő kánonszerű, elnyújtott sikolyát.

Narancsszín melegség perzselő hőhulláma piszkálgatta öntudatomat, az eszmélet partjai felé, és a nyiladozó horizont vékony vonala egyszerre vált útmutatómmá és józanságom visszatértének háromdimenziós kivetülésévé, kinyitottam a szemem, teljes sötétség vett körül, csak az ajtó alatt beszűrődő halvány fénycsík és az azt kísérő meleg légáramlat hitette el velem, hogy még élek, az átélt ocsmány iszonyat után testem és lelkem valósággal megkocsonyásodott porrá omlott és kizárólag fiatalkori állásaimnak köszönhető viszonylag erőteljes kondícióm mentett meg a teljes összeomlástól, feltápászkodtam, minden ízemben remegve botorkáltam az ajtóhoz és óvatos mozdulattal tapasztottam a fülem az ajtódeszkára, síri csend, csak valami távoli pattogás és annak visszhangjai jutottak el hozzám, a kulcslyuk következett, a Vén Csőrösiben sötétség honolt, azaz majdnem a tárt ajtón át, a folyó felől az a narancsszín ragyogás szorította vissza a felgyülemlett árnyak regimentjét, amely az ajtó alatt engem is magamhoz térített, pár percig moccanatlanul figyeltem és hallgatóztam, amikor már eléggé biztonságosnak ítéltetett a helyzet a megint csak felhorgadó kíváncsi vakmerőségem által óvakodva lenyomtam a kilincset és kiléptem az étterembe, a zajok azonnal felerősödtek és felismertettek, valahol a folyó parton tűz égett, ennek fénye adott némi világosságot és tette kissé biztonságosabbá, ám sejtelmesebbé az elhagyott csárdát, itt még megúszhattam volna a végső borzadályt, ha ekkor elfutok mint a nyúl, akkor talán az elmém nem kísértő emlékek átjáróháza lenne, talán most nem írnám ezt, hogy megpróbáljak szabadulni, de nem így cselekedtem ennyi fertelem után sem, az ösztönös kíváncsiság legyőzte életösztönömet és görnyedt lopózással a tátott ajtó felé indultam, kióvakodtam a hátsó tornácra - mely megközelítőleg húsz méterre lehetett a víztől és amelyig lankán ereszkedő homokos föveny vezetett - és azonnal földbe gyökeredzett a lábam, a látvány megbabonázott moccanni nem bírtam az utolsó mozdulatom a paralízis előtt a sikolyra nyíló álkapcám zuhanása és kiakadása volt, majd mindenem megfagyott, egyedül szemgolyóim rángatóztak és pásztázták az elém táruló látványt, ohhh bárcsak azonnal csukódott volna le nyomorult szemhéjam, hogy megóvjon a mélységeken túli eljöveteleknél is gerincbecsavaróbb idegi vakrémülettől, a parttól alig néhány méterre egy lapátkerekes gőzhajó ringatózott, két rozsdásodó kéményéből lassú tempóban távoztak a füstpamatok, a lepattogzott deszkákból összerótt alkotmány még a legkisebb hullámcsapódáskor is minden eresztékében felnyögött, azonban csöppet sem keltette a széthullás látszatát, szinte kéjesen viselte a hullámok kényeztető játékát, a fedélzetek romjai között meghatározhatatlan formájú árnyalakok nyüzsögtek, szándékuk kifürkészhetetlennek tűnt, az utálatosság feneketlen pokla és mennyei magassága egyszerre azonban a parton zajlott, a homokos fövenyen hatalmas tűz lobogott - ez tette lehetővé, hogy mindent ilyettén alapossággal végigszemléljek ezen a csillagtalan éjen - melyen egy malomkerék nagyságú hevülésig izzó vas serpenyő trónolt, színültig fortyogó olajjal, borzasztó émelyítő bűz párálta be a környéket és markolászva haladt végig emésztőszerveimen, moccani továbbra sem bírtam, a tűztől balra egy teknő hevert mellette két üresen árválkodó vászonzsák, mikor mindezt felfogtam és az egész egyetlen információ tömbként csapódott az agyamba még ezt tetézendő megjelent, előhömpölygött a tűz takarásából a kapitány, vonagló csápjának végén még mindig a fiatalember rángatódzott, hajszálerek tucatjai pattantak meg szemgolyómban, agyam lázasan dolgozott és a menekülés ez elől a rettenet elől mindennél előbbre való parancsként villódzott odabenn megmozdulnom még sem sikerült, a parancsokat szállító idegpályák felizzottak majd hamuvá foszlottak a túlterhelődésük miatt, az izmokat behálózó fehérje molekulák sikoltva csapódtak ki majd dögletes gőzpáraként távoztak pórusaimon, elindult az orrom vére, eközben a kapitány már a teknő előtt állva a fiatal angol testét egy könnyed nyúlvány csapással belódította abba, porfelhő szállt fel a teknőből és a kapitány nem tétovázott, csápját belenyújtva hányta a port a magatehetetlen testre, majd deréktájon kapta a fiatalembert és kiemelve a testet megfordult, pirosas-fehér por fedte az aléltan lógó testet, és amikor a kapitány megindult a serpenyő felé mindent megértettem, a fogaskerekek bekattantak, a kirakójáték utolsó darabja is a helyére került, Úristen! üvölteni akartam ahogy a torkomon kifér és az iszonyat utolsó hulláma csapott le rám, éreztem az erőlködéstől szétrobbanó ereket a garatomban, majd a lecsorgó langymeleg vért, mégis tehetetlenül szemléltem a kiteljesedését az esszenciális borzadály ilyesfelé beteljesülésének, egy lazának és könnyednek tűnő csáplendítéssel belehajította a forrásponton zubogó olajba a paprikás lisztbe forgatott angol fiatalembert, aki azonnal magához tért és kapálózva, rángatózva próbált a felszínen maradni, majd szörnyű sikoly hagyta el ajkát egészen addig, míg az ezerfokos olaj végig nem örvénylett szájüregén és légcsövén végleg elpusztítva beszélőszerveit, mozgása lelassult ahogy a testét fedő liszt és paprika keverék átitatódott az olajjal és szép vörösarany morzsalékként kezdte övezni testét, még utoljára jobb karja az égnek lendülve a levegőbe markolt, majd görcsbe merevedve alászállt a tüzesarany katlanba - ugyanezen idő alatt egyszercsak véget ért a testemet béklyóba verő bűbáj és velőtszippantó hörgősikoly hagyta el torkomat, hangszálaim gyakorlatilag felrobbantak és cafatjaik véres permetként csapódtak szájüregembe, ahol néhány darabka fennakadt a fogaimon és iszamos mementóként emlékeztettek egykori voltukra, a többi permetként távozott az éjszakába - ez volt az utolsó kép amit láttam, a tisztességesen kirántott angol, esdeklő kapaszkodás mímelése a mennyeknek országához, szomorú kesernyés íz szaladt le torkomon, majd lidércnyomottan fúródtam a parti homokba.

Hajókürt, mennyire gyűlölöm hangját azóta, és mennyire szörnyű volt utolsó ájulásomból erre magamhoz térni, zúgó-rángó aggyal, homokkal és alvadt vérrel teli szájjal, némán, és 20 évet öregedve a nyirkos-ködös hajnalban, felemeltem a fejem, a gőzhajó teljes erőnléttel okádta a füstöt és már a folyó közepe felé tartott, a hátsó hídon pedig ott volt maga a kapitány körülötte a már említett árnyalakok rajzottak fertelmes tömegben és olykor-olykor némelyik belecuppant a testébe, úgy tetszett engem figyel, de ez akkor már nem érdekelt, belefásultam a rémületbe, csak egy elgyötört pillantást vetettem felé amikor a hajó elkezdett ráfordulni a sodrásirányra, végigpásztáztam a hajón, sehol senki, sem egy kormányos a hídon, sem egy mélységmérő az orrban…iszonyatom egy pillanatra mégis visszatért amikor megpillantottam az orrdíszként himbálódzó kirántott angol végsőkig elkínzott, vörösarany „bunda” övezte tetemét.

Fickdich tudta…

Mert ugye kedve kinek lett volna ilyesmihez egy hasonló napon? Az ilyen dolgok megoldásához nem kedvre, hanem mindenekelőtt elszántságra, és magas fokú tapasztalatra van szükség – persze Fickdich tudta ezt.

A borbélynál volt még KKK-n, mikor hallotta a hírt – amolyan Könnyű Keddi Kikapcsolódásnak szokta hívni az ilyen délelőttöket –, és tudta Fickdich, hogy szükség van rá: hogy Őrá van szükség. Nem is köszönt az üzletbe éppen belépő alkalmazottnak, úgy sietett ki a borotvahab alól az utcára. Beleszippantott a levegőbe, és Fickdich már tudta, vigyáznia kell a csatornafedőkkel – megint lelopták őket a Wuckler Strassen: szar szag van.

Fickdich útközben végigkopogtatott minden ablaküveget körme hegyével – ahogyan mindig mondta: „Tudni kell rólam, hogy ez nyomozásom része.” Akik igazán közel álltak hozzá persze tisztában voltak vele, hogy csak arra kíváncsi, melyiknek milyen a hangja. Mármint melyik körmének, hiszen ugyanúgy próbálgatta Ő ezt ablaktáblán, mint Frau Lieber dekoltázsán a söntésben, ha éppen arra járt. „Ma legalább megúszom a hurkát” – gondolta Fickdich, és szaporázni kezdte körmeit.

Fickdich persze tudta, hogy a Bar Bar milyen hely. Nem telt el úgy hét, hogy ne kapott volna lábra valami súlyos pletyka a falakon túlról. Fickdich előtt az sem volt titok, hogy a kedd almanap, és a német hőség bizony kikezdi a német precizitást is – igaz, nem könnyen. Már a bejáratnál megcsapta bajsza tövét az illat, és elképzelte az országot Wunderbaum nélkül. Valósággal megborzongott a lépcső tetején.

Persze az almáról kevesen tudják – nem így persze Fickdich –, hogy érése után a Rajna menti trópusi hőség, valamint a német felföldekre jellemző szubtrópusi páratartalom igencsak kikezdi a benne forrongó savak erjedését, melyek a gyümölcs széthasítását követően, a levegőben áramló pollengázokkal elegyedve enyhe hallucinogénként hatnak az egyszerű germán humanoidra egy kiadós toroskáposzta lakoma után.

Nem lepődött meg hát Fickdich, mikor szeme elsőként a földön kuporgó ifjabb Fritz Wepper tomporára tévedt, akit már csak három üzenet választott el ekkor a megoldástól. Ő kapaszkodik a padlóba papírról-galacsinra, melyeken titkos információkat rejtettek el az őzek – legalábbis ahogyan a kis Wepper ecsetelte később. Kicsit beljebb hatolva az enteriőrbe Fickdich aztán rájött, hogy a legnagyobb veszély forrása mégsem az ifjú Fritz tudásszomja lesz. Igaz, az sem mindennapi, hogy Waldo Stapper guggolásból indított csukafejessel áhítozik az őt csodáló Fraulein Grün tiszteletére, és eme tényt csak bonyolítja, hogy mindezt betépve próbálja véghez vinni egy asztal tetejéről, ráadásul úgy, hogy az általa meghatározott desztináció egy vizespohár mélyén teljesedne ki. De ilyet már nyilván mindenki látott a Bar Barban – az egyedüli újdonság az ügyben, hogy idén a tavalyi bajnok, a brit Ms. Kletskie markol az üvegre.

A nyomás tehát most egy teljesen új oldalról közelít Fickdich vállára: vajon milyen hangot adhat ki egyszerre három körme a Grün kisasszony kezében szorongatott, bontatlan Chateau la Fit oldalán…?

Virul a meténg!

A régi idők kedvence újra bekerült a köztudatba, és egyre gyarapodó táborát szeretnénk mi is így és eképpen szaporítani. Találkozásunk a meténggel lehet egy véletlen műve, esetleg szakirányú, botanikai hangulatú érdeklődés terméke. Az útszélén, a kiskertekben burjánzó kis növény kertünk éke, szobánk dísze lehet, ha szakszerűen állunk a kérdéshez. Érdemes az interneten, a könyvtárakban kutakodni, és ami a legbiztosabb – magam is így cselekedetem – az az ha felkeresünk egy szakértő elmét, kinek mélységes bölcsessége, növények nevelésében szerzett elképesztő tapasztalata felbecsülhetetlen lehet, ha az ember meténggel szeretne foglalkozni, mondjuk szabadidejében. Szóval, hogy egyik szavamat a másikba öltsem és visszatérjek írásom felütéséhez igen, a meténg sztár lett, mindenhol ott van, lépten-nyomon meghatározza életünket, és ha szeretnénk még a mindennapjainkat is megédesíti puszta jelenlétével, és akinek is mindezt köszönhetjük, éppen a szomszédom, hát nem érdekes? – dehogynem, így a minap átugrottam Guszti bához meténg témájában.

„Hát a meténg édes fiam, az valami olyan szuper dolog, hogy az ember csak ámul, ahogy nő, szépül, megelégedésünkre szolgál, szellemileg és testileg táplál, majd életünk alkonyán megszépíti sírunkat szeretteink gyönyörködtetésére. Tudom ám mi a kérdésed fiam, hogyan és miképpen? – na ugye akkor elmondom, vesszük a meténget melyet a jó Isten adott nekünk, elültetjük és gondozzuk, öntözzük, tápoljuk, gyomláljuk, zenét sugárzunk neki, bíztatjuk, némelyik Heideggert szereti a másik Kantot, erre kérem szépen rá kell jönni, aztán ha mindent megadtunk neki, akkor jön a titok, amelyet mindenkinek magának kell kifürkésznie. Ugyanis az ötödik hónapos meténg, virágot hoz, és ha mindenben szakszerűen jártunk el fentiek szerint, akkor a bibe megmutatja igazi arcát, azaz William Shatner-ét, igen így van a tökélyre fejlesztett meténgünk bibéje megfelel William Shatner arcának! Hát nem csodálatos?

Szóval a titok nyitjához számtalan út vezet, valaki a buddhista meditációkban találja a megoldást, más az indián sámánok hagyatékára támaszkodik, van aki a haiti voodoo kultusztól várja meténgje evolúcióját, én a magam részéről az ősmagyar táltosok szellemi örökségének segítségével növesztem, nevelem és lehetőség szerint William Shatner arcával ruházom fel meténgemet. Azért azt tudni érdemes, hogy még én is csak 50%-os sikerességi mutatóval dolgozom, de még ehhez is egy átdolgozott élet tapasztalata és a meténg mindennél előbbre való tisztelete és feltétlen imádata szükségeltetik. Így láthatod fiacskám a meténg iparba nem lehat csak úgy, uk-mukk-fukk betörni, de mindenkinek ajánlom akinek egy életre szóló elfoglaltság és szenvedély magáévá tétele lebeg a szeme előtt, és hát az igazi nagyság, mely nekem is csak kétszer sikerült az életbe, az az amikor a meténged megszólal és a T. J. Hooker szövegkönyveiből idéz…”

Igen, itt nyomta ki diktafonomat Guszti bá és a továbbiakról csak annyit mondott, hogy ezt aztán már mindenkinek magának kell kiókumlálnia, tegyenek így Önök is és Ti is, ha szeretnétek egy régi-új barátra szert tenni. Amióta a meténg ilyen csodákkal áldatott, rettentő módon elszaporodott a kedvelőinek tábora az ember megy az utcán, vagy betér egy kiskocsmába mindenki csak a meténgjéről beszél, és ez így van jól. Ha Te is szeretnél egy ilyen csodát kérlek keress fel itt vagy bármely elérhetőségünkön és megpróbálunk segíteni, hiszen a meténgé is a jövő.

Ámen!

Tisztelt Választópolgárok!

Szeretettel köszöntöm Önöket és őszintén köszönöm meg azon kitüntető figyelmet és bizalmat, mellyel Önök annyi éven át megtiszteltek engem. Hosszú, fáradalmakkal teli négy esztendő áll mögöttünk: Önök mögött és mögöttem is. Az elmúlt ciklusban is rengeteget tanultam Önöktől, újabbnál újabb kihívásoknak kellett megfelelnem, mely feladatok elvégzésekor, mindig az motivált, hogy jobbá tegyünk valamit; hogy élhetőbbé tegyem az életet az Önök számára. Hogy rászolgáljak a bizalmukra. Minden erőmmel azon leszek, hogy az Önök igényeinek maximálisan eleget tegyek, ezen igényeket maradéktalanul felderítsem és kiszolgáljam – minden erőmmel arra törekszem majd, hogy közös életünket, közösen irányítsuk, és hogy… ja!

Kit is kell először leszopnom?

Nebuló Sertés: egy régi kor utóda, egy új kor gyermeke!

A Nebuló Sertés egy olyan korszakalkotó termék, mely talán több is egy egyszerű produktumnál. Alkotóinak indíttatása egy ily megnyerő találmány kifejlesztésére, a gyermektelen „szülők” – meddő „anyák” és/vagy terméketlen „apák” – hátrányos helyzetéből merít. A Nebuló Sertés, célját tekintve arra hivatott, hogy az élet által ily kegyetlenül sújtott házastársak is megbirkózhassanak a gyermekneveléssel, belekóstolhassanak a szülői lét csínjába-bínjába, hiszen az NS egy olyan, génmanipuláció révén kifejlesztett, majd sikeresen tovább tenyésztett malac típus, mely – reményeink szerint – a XXI. század gyermeke lesz: nevéből is adódóan, remekül tanítható, mondhatnánk: születtet zseni. Agyi kapacitása, akár reál, akár humán tárgyak befogadását, valamint gyors feldolgozását tekintve szinte korlátlan.

A tárgyalt disznó elmerendszere a Zaaga-pályatöltögetős elvet követi. Ez közértehetőbben fogalmazva annyit tesz, hogy minden egyes állat agyában kis lemezkéket helyeznek el, melyek különböző, előre beprogramozott pályákat, ha tetszik, az éppen aktuális élethelyzetekben alkalmazható tevékenységek vége láthatatlan sorát tartalmazzák. Ideálisan egy ilyen pálya kb. 40 gigabyte-nyi tárolófelülettel rendelkezik, a pályák száma pedig évről-évre nő, így, a high-tech minden lehetőségét kihasználva, egy kifejlett példány a 45. életévét betöltve akár 320 Zaaga-pályát is magában foglalhat. Az ilyen pusik erre a korra már garantáltan kialakult egzisztenciával rendelkeznek, biztos helyeken vezető pozíciókat foglalnak el, nem zavarja őket sem a középkorúak válsága, sem a klimax.

Szülőin: Dr. Loncsár Félix - urunk, alapítónk, tanárunk, atyánk


A Nebuló Sertés a jövő gyermeke, több szempontból is. A malacok körében végzett kísérletek egyértelműen alátámasztják, hogy minden disznó, amelynél kimutathatóan rendezettek az éves kontrollok és felülvizsgálatok, az ötödik születésnapjára – elérve a 20. Zaagát – már két idegen nyelven beszél, valamint hallás után eljátszik bármilyen szimfonikus művet, feltéve, hogy annak partitúrája nem hosszabb 1200 oldalnál.

A Nebuló Sertésnek minden olyan háztartásban helye van, ahol nem zavarja meg gyereksírás a szülők magányos estéit. Ezek a malacok, retorikájukat tekintve igen magasan képzettek, s ezért nem titkolt szándékunk, hogy az első generációt már indítjuk is a 2030-as választásokon, ahol is jelentősen elsöprő fölényre számítunk az elnagyolt konstrukciójú emberi egyedekkel szemben.

Híres Elődeink Sorozat I.: A múlt a médiában is minket igazol...


A Nebuló Sertés project 2007. évi, nyári kollekciója:

Laci, a szomorú kismalac:

Laci, a szomorú kismalac minden anya álma. Nincs az az érző szívű asszony, akit ne ragadna magával Laci édes, pufók kis pofikája. Szomorú természetét genetikailag terhelt őseitől örökölte, de ártatlan arca és nagy, meleg szemei, szomorú természete ellenére lebilincselik az őt körülvevőket.

Béla, a vadóc disznó:

Hiperaktív gyermeket igénylő, focidrukker apuka jelöltek figyelem! Felejtsék el az enervált, könyvmoly kisfiúkat, a pattanásos, szemüveges, esetlen srácokat, akik inkább sütnek anyuval, mintsem, hogy apuval szereljenek! Bélának, a vadóc disznónak agyát ugyanis mindenféle érzelgős, lányos vonásoktól mentesen programoztuk. Kirándulás tíz órán keresztül a Mátrában négy focimeccs után? Bélával ez ma már valóság!

Kriszti, a nárcisztikus pusi:

Barátnői mindig Önnek panaszkodnak, hogy tinédzser lányaik, nem törődve saját külsejükkel, toprongyos ruhákban jelennek meg a családi rendezvényeken? Hál’ Istennek Önnek szerencséje van! Vigye haza Krisztit, a nárcisztikus pusit, és ne is mozduljanak a tükör elől, kivéve, ha kitörött a szemceruza hegye.



Olivér, a tudálékos röfi:

Megunta, hogy Ön körül mindenki azzal büszkélkedik, mennyire okos az ő kicsi fia? Mutasson be a nagyképű kispapáknak és kismamáknak! Szerezze be Olivért, a tudálékos röfit, aranyozza be öreg napjait egy olyan utóddal, akire mindig büszke lehet, aki kizárólag Önnek ajánlaná az A.I.D.S. gyógyításáért kapott orvosi Nobel-díjat!


ÉÉÉÉss csak most! Bónusz két termék csak Önnek, hogy biztonságban legyen az Ön, és Nebuló Sertésének élete!


Jan, a vérmalac:

Vége az álmatlan éjszakáknak! Vége a rettegésnek! Ön végre nyugodtan alhat, ha még ma beszerzi Jant, a brutális és kegyetlen vérmalacot! Jan génjei garantáltan a legvérengzőbb vadállatok jellemzőit tartalmazzák, melyek igen kiegyensúlyozottan fuzionálnak a gyermekszerető házi kedvencek tulajdonságaival. A bull-terrierek ideje lejárt, hódít hát a vérmalac!



A Nagyváradi Bélféreg Cirkusz:

Rosszkedvű Nebuló Sertése? Ajándékozza meg a Nagyváradi Bélféreg Cirkusz teljes társulatával! Kukacok a trapézon! A 6Méteres! Vég Béla, a késdobáló féreg és még sokan mások! Építő szórakozás az egész családnak!


Ingyenes katalógusunk megrendelhető az 1-800-555-PIG telefonszámon! Hívjon minket bátran, és ne feledje:
Minden disznó egyenlő, és bizonyos disznók egyenlőbbek az embernél...