A teljesség igénye – és Gibbon – nélkül…

Mit is mondjak?

Mondhatnám azt, hogy ma vasárnapot élünk, és ennek a hétnek, ez az utolsó, egyik legáhítottabb napja volt.
Végre itt van.
A hozzáfűzött remények sokkal színesebbek voltak még péntek környékén, mint amilyen ő maga lett. Egy ugyanolyan nap, mint a többi utolsó. Nem terveztem semmi olyat mára, ami elmaradt; semmi olyat, ami fontos lett volna, és semmi sem jött közbe.

Az utolsó napja a heteknek…

Vasárnapokon szoktam eltöprengeni olyan dolgokon, mint életmódváltoztatósprogram vagy fogyókúrásnagyonedzősláz. Ez az utolsó nap varázsa - adjuk meg neki, ami az övé. Az „átlagember” megnéz valami estiszupermozineorománcthrillerakciót, amiben a hős meg a hősnő még a legmelegebb helyzetben is dönget egyet, és látja az ember, amint a dagadó szilikon a nyers, duzzadó izmokkal fuzionál, és az ember igenis tudja, hogy ép testben ép lélek, meg hogy jó nőt dugni jó. Így a magam embere dönt: változik. Tehát kell egy csipet akaraterő és kezdődhet a test különböző tájékainak rekreációja. „Az ökör iszik magában” – tartja a mondás és a kondás mellett is kell legyen egy disznó, így egyedül, az edzés terve is megbukott. Kis csipet volt egy túl nagy elhatározáshoz.


A vasárnap még mindig tart, a vásár napja, az utolsó. Mindig közeleg a karácsony, a húsvét, ahol szerintem az utolsónak szintén jutott szerep – a nyúlon, és Leonardón túl is. Az utolsó vacsorától kezdve Júdás utolsó napján át Krisztus utolsó napjáig sok mindenről számol be a Biblia és a veresi plébános egyaránt. Emez beszél róla, míg amaz hitet ad neki. Scorsesének pedig a megkísértés jutott...

Apropó kísértés: ma kihagytam a templomot. Katolikus volnék, bérmáltatott keresztény, istenhívő egyházközösségi tag. Nem voltam ma templomban.

Az igazat megvallva, nekem tetszett a Stigmata, melyet - ha jól tudom – egy időben, a premier után nem sokkal be is tiltottak a mozikban. Legalábbis én nem láttam, hogy bárhol is játszották volna, pedig kerestem, hisz újból meg akartam nézni. Azonban a film nem sátánista, ahogy azt hallottam innen-onnan, mégcsak nem is ateista, csupán merőben egyház ellenes. Mondandója azon alapul, miszerint „Isten bennetek van, nem a fa és kőépítményekben. Emeld fel a követ, és én ott leszek, hasítsd szét a fát és megtalálsz!” Mondá tehát Krisztus egy kanonizálatlan írásban az előbbieket, így hát gondolkodom, és kitalálom, hogy amit hallottam, az helyes. Az jó, mondhatnám southparkul (Speier után szabadon): szabályos – csak úgy mint a fél-süsü-isten…

Ma nem voltam templomban. De nem azért kerültem el Isten háza táját, mert olyannyira elköteleztem magam az imént taglalt eszméknek. A hollywoodizált szemléletek tán nem oly erősen befolyásolók, hogy az ember maradéktalanul megbízhasson az általuk közvetített értékekben.

Ma sem voltam templomban. Szavamban nincs cseppnyi élc sem, s erre büszke nem vagyok. Csak közlöm.

A hét utolsó napján azon gondolkodom, hogy hálivúd, meg Isten, meg fia, a Jézus. Nagy, illetve kisebb horderejű filmtörténeti alkotásokon töröm a fejem, melyekben megjelent a szent háromság (lásd rögtön a szó angol megfelelőjét a Mátrixban: Trinity), de legalábbis valamely tagja ennek a triumvirátusnak képviseltette magát. Ha már őket emlegettem, hát akaratlanul is eszembe ötlik a Sátán, amint a metrón spanyolt improvizál, és Armani öltönye alatt a jó Al Pacinot rejti el.

Fényében az ifjú, tejfelesszájú sztárügyvéd, Keeanu Reeves kissé meggörnyed, mint Krisztus a kereszt alatt, azonban itt is ő győz, mert hát az end ugye happy amcsiéknál. És persze jó a kereszt, s rossz a tűz. Az ördög ügyvédjében (a cím szerint), az említett gonosz jogi képviseletét maga törvénytelen fia látja el, kinek megjelenítése a végjátékban, igen gyanúsan hajaz az Isten bárányára. Reeves megváltja a világot, de talán csak saját, romba dőlt önmagának, azáltal, hogy nem enged apja kísértésének, a Földön való uralkodás csábításának. Keenau eltapodja a kígyó fejét. De(vil)Niro meg a tojásnak ad egyet az Angyalszívben…

Aztán itt van a már emlegetett Stigmata. Krisztus jelenléte erősen áthatja a filmet, Gabriel Byrne-ben remekül testesül meg a földi moderátor szerepe, hitelesen alakítja a tudóst és a papot.

Igaz, a film magyarországi premiere előtt egy másfél hónappal, a szintén egyházi túlfűtöttségű Ítélet nap című filmtörténeti mérföldkőben éppen azt követhettük végig, milyen fondorlatos gonoszsággal fűszerezi karakterét Byrne, amint a Sátán által megszállott férfi bőrébe bújik. Na nem mintha ez hiba lenne, hiszen egy színésznek feladata, hogy mindent eljátsszon, sőt, külön kihívásnak tekintem az ily mértékben eltérő jellegű szerepek vászonra vitelét.

És, ha már Sátán, akkor sajnos ugyanúgy már csak megidézni lehet Mensárost, vagy Majort, ahogyan tették azt az Eastwicki boszorkányok Jack Nicholsonnal. De persze itt van Alföldi is, és még sorolhatnám. Madách-nál persze, a nagy égi és pokolbéli hatalmak között színen van Ádám és Éva is, az első emberpár; plusz két bibliai alak. Ez nem Hollywood, ez hazánk, ez magyar. Ezzel nincsen semmi baj. Mint, ahogyan a Hídemberrel sem, bár abban nincs pokol, se menny.

Se ördög.

Se Isten.

De Darvas...

És most is vasárnap van…