Nosztalgia II.: Öntsünk tiszta vizet a románcba!

Még ma is megnézem, és még most is leírok róla valamit, pedig 7-8 éve már biztos van annak, hogy sikerült megbarátkoznom ezzel a középszar filmmel, melyet ezért minden olyannak ajánlok figyelmébe, aki eddig elment volna mellette – konkrétan ropiért utánad dobják már a duplaembe (persze a Pulp Fictiont és a Kill Billeket is, a nem QT-mozikról nem is beszélve, szóval botrány, és halleluja…).

Már csak Tarantino miatt is szerezhet kellemes perceket a film, sőt, tulajdonképpen csupán közepesen nevezhető Hollywood fertőzöttnek (mondjuk a kiscsaládos naplementés tengerpart képsorok a zárójelenetben már kissé gyomorforgató). És talán még némi megnyugvást is jelenthet annyiban, hogy az alaposan B szájízzel útjára indított celluloid futam néhol felejthetetlen momentumokban teljesedik ki.

Quentin ugye ezen Tiszta románccal (True Romance ’95) kívánt debütálni rendezőként, de nem jött össze. A sztorit ’87-ben írta, és ’90-ben adta el, mégpedig ötvenezer dollárért, és az volt a terve, hogy az összegből végre megrendezheti akkori álmát, a Kutyaszorítóbant (Reservoir Dogs ’92).


Persze akad még olyan, ami nem úgy sikerült, ahogyan ő akarta (volna), gondolok mégpedig a Született gyilkosok (Natural Born Killers ’94) című, Oliver Stone rendezte alkotásra, mely szintén Tarantino ötlet, a forgatókönyvet ő maga írta ’88-ban, viszont a megvalósítására nem rendelkezett elég anyagi tőkével, a kiemelkedő szellemiekkel szemben.


Ezért kapta (vette) meg Hollywood, a kevésbé nagy port kavaró Tiszta románccal egyetemben, melyet így végül Tony Scott ( az Alien-es Ridley tesója) vitt vászonra, olyan színészekkel, mint Christian Slater, Patricia Arquette, Dennis Hopper, vagy a Floydot alakító, leginkább egy bútordarabként funkcionáló Brad Pitt, aki itt még nem volt klubbok harcosa sem Jennifer Aniston ura, csak egy vegeta csávó, aki mindig elhasználja lakótársai elől a klotyóívet, egész nap otthon ül, sztondul, csak szív. Hálás, amolyan valódi QT-karakter, aki ettől él igazán. Fájhat hát a szívünk, ha arra gondolunk, hogy Quentin is megrendezhette volna ezen filmeket, ha mondjuk a papájának privát plasztikai sebész praxisa van Pasadenaban, illetve a Beverly Hillsen. Hadd játsszon a gyerek. De nem volt. Apja sem.

Volt viszont Tarantinonak mindig is egy beteges vonzalma a kung-fu filmek felé, így hát, ahogy legutóbb a Kill Billben áldozott Bruce Lee életművének (is) oltárán, úgy tette ezt Sonny Chibával a Tiszta Románcban (és a Kill Billben, ’03).


Clarance (Slater) itt három Chiba filmet néz meg zsinórban a szülinapján, mintha csak gyertyákat fújna el képzeletbeli tortáján a srác. Tarantino 22 évesen helyezkedett el egy videotékában, és nemhogy ekkor, de már 8 évesen mindene volt a film. Talán ezért figyelemre méltó az analógia, a párhuzam, melyet a Clarance-t alakító Slater és az alkotó Tarantino között vonhatunk, hiszen Clarance, Quentinhez hasonló „pályán” manőverez, ő képregényboltban dolgozik.

A filmben Val Kilmernek jutott a legkivételesebb szerep, hiszen ő nem mást alakít, mint Elvis Presley-t. Clarence ugyanis élete legfontosabb döntései előtt többnyire a mosdóba megy, ahol a királlyal folytat beszélgetéseket. Elvis tanácsokat ad haverjának, Clarence-nek, hiszen „bírja, mindig bírta, és mindig bírni is fogja”. Persze arcát egyszer sem kapjuk meg totálba, de talán mintha egy pillanatra el lehetne csípni a tükörben. Hajrá!


Ja! Igazi, hamisítatlan Tarantinoi dialógusnak vélem az állatos kekszest. Röpke egy másodperces jelenet, éppen várnak valami hullámvasútra, Clarence egy bizonyos Elliot nevű arccal tárgyal, és kérdi, kér-e állatos kekszet. Elliot vesz egyet, de Clarence lehurrogja: a gorillákat ne (ami a Save the gorillas, azaz a Mentsük meg a gorillákat – a kihalástól ugye – című szlogenből jön). Let’s pop…

A film csúcspontját hagytam természetesen a végére, hiszen a legemlékezetesebb mementóval akarok útjára engedni mindenkit. A Clarance apját alakító Dennis Hopper és a film egyik láthatatlan karakterét, Blue Lou Boydot képviselő szicíliai Don Vincenzo, alias Christopher Walken (akinek ez az egyetlen tíz perce a filmben) közötti jelenet, ugyanis minimum egy mellékszereplői Oscart kellett volna jelentsen mindkét fél számára. Hopper mikor rájön, hogy már nincs menekvés, tulajdonképpen hátradőlve kér egy utolsót a már ajánlott Chesterfield cigarettából (apropó, a nálunk egykoron Maffiózók címen futó, The Sopranos nevezetű sorozatban főszereplő James Gandolfini is feltűnik, igaz itt még nem főnököt, hanem egyszerű fogd meg! -et alakítva).


Szóval rágyújt, és elkezdi kifejteni, hogy „a szicíliaiak a niggerektől származnak”, s mindeközben érezni lehet, hogy Hopper tudja, ezek az utolsó füstnyalábok, mely megcirógatják tüdejét. A mondanivalónak semmi köze a rasszizmushoz, és a filmnek sem, a jelenet is tökéletes. Meg kell jegyezni, a film szereplőinek utána nyilatkozniuk kellett, hogy meggyőzzék a közönséget, ez csak egy nagyon szép fikciós film, és semmi negatív diszkrimináció nincs benne. Ezt elmondta Patricia Arquette (aki Clarance nőjét Alabamát játsza), valamint maga Dennis Hopper is, aki úgy érvelt – akárcsak a filmben –, szó sincs rasszizmusról, történelmi tény, hogy a szicíliaiak a móroktól (a négerektől) származnak. Vicces fiú. Dennis, a komisz…

Tiszta románc

Eredeti cím: True Romance
Gyártási év: 1993
Hossz: 110 perc

Rendező: Tony Scott
Forgatókönyvíró: Quentin Tarantino

Szereplő(k):

Christian Slater
Patricia Arquette
Dennis Hopper
Val Kilmer
Gary Oldman
Brad Pitt
Christopher Walken
Samuel L. Jackson
James Gandolfini


Tartalom

Clarence élete egyik felében képregényeket olvas, a másikban meg olcsó kungfu filmeket bámul óraszám. Egy nap megtörténik a csoda: Clarence és a prostiutált Alabama egymásra találnak. De a baj is hamar rájuk talál. Miután Clarence kinyírja újsütetű barátnője stricijét, egy bőröndnyi kokainnal elmenekülnek Los Angelesbe, a film fővárosába, ahol azonban hidegvérű és kegyetlen maffiózók, korrupt zsaruk és pénzes filmcápák vadásznak rájuk…

- Mert a múlthoz hangulat, a jővőhöz meg jelen kell... -