Rögtön az elején szögezzük le, hogy igazán jó hollywoodi filmet is csak a koreaiak tudnak csinálni.Na.
Természetesen ez így, kissé (akár a túlontúl is jó lehetne ide) leegyszerűsítése a dolgoknak, de amiről itt szó van az egy ízig-vérig amerikai történetváz, amelyre kiváló koreai filmes szakemberek felfűzték a hazait, de még azt is úgy, hogy közben úgy pofozták a hasonló zsánerbe tartozó, nekik is tengerentúli alkotásokat, hogy azok sírva húzódtak vissza a rendezőjük szoknyájára.Na.
Néhány szerencsés ember már láthatta itthon is a filmet, a nemrégiben véget ért 14. Titanic Filmfesztiválon – áldassék a neve – Budapesten. (Jó, jó, jó tudom, hogy az igazi fanatikusoknak már ott figyel a polcán a DVD, melyet külföldről rendeltek…) És ha ez nem lenne elég, jelen tárgyalásunk alanya vitte el az Országos Diákzsűri fődíját, mégpedig idézem: „a műfaji határok kitágításáért”. Jogos a két pont. Aki figyelemmel kíséri az elmúlt 10-15 év dél-koreai filmtermését, az úgynevezett új koreai film, alkotásait az könnyen legyinthet erre: „ez nem újdonság számomra, szinte az összes minőségi koreai film ilyetén eszközökkel operál”.Az azonban akinek ez az első koreai mozija annak igencsak csattoghat az álla a padlón, hogy miért? Elmondom.
A múlt: A „gonosz” amerikai tudós utasítására némileg akarat gyenge koreai segédje, több hektó „lejárt szavatosságú” vegyi anyagot juttat a lefolyón, majd a csatornán keresztül a Szöul-t átszelő Han folyóba.
Néhány évvel később: A Han folyót dézsmálgató horgászok, valami érdekes, soha nem látott kis élőlényre lesznek figyelmesek. Egyikük megfogja, mire az az ujjába harap.
Ma: A Han folyó partján a tavaszi napon békésen sütkéreznek a túlhajszolt dél-koreai jómunkásemberek, piknik, tollas etc. A Park család 40%-a a parttól egy iramodásnyira található büfé – trafikot üzemeltet, Park nagyapa és „kisfia” Gang-du kinek egyik, meghatározó képességéről, a „bárhol elalvás egy pillanat alatt”-ról, már az ötödik percben tudomást szerezhetünk: a pult mögött/pulton szundikáló Gang-du arcáról kapirgálja le édesapja az odatapadt, visszajáró aprópénzt az egyik vevőnek – nagyon plasztikus jelenet. Kisvártatva megérkezik Hyun-seo, az iskolából, ő Gang-du lánya, kettejük találkozásából és néhány korábbi jelenetből lehet következtetni, hogy Gangu-du nemcsak fáradékony, hanem mintha nem lenne birtokában egy átlagos ember agyi kapacitásának sem. A TV-ben , éppen Nam-joo, a család sportolója, Gang-du húga, látható, aki életének nagy meccsén a Nemzeti Íjász Bajnokságon próbál teljesíteni, teljes az extázis a képernyő előtt. Egy hiányzó tag marad már csak hátra akivel személyesen csak később ismerkedünk meg, ő Nam-il az értelmiségi a családban, egyetemet végzett munkanélküli. A család ilyetén, „részletes” bemutatását azért tartottam szükségesnek, mert szerintem ez a mozi vezérfonala, maga a család, az örömei, a változása, a fejlődése, a veszteségei. Akár hiszitek akár nem, számomra ez csak másod, még az is lehet, hogy harmadrangban szörny film, az első helyet mindenképpen a család drámája foglalja el.
Nagyon nem szeretnék belemenni a történetbe, ugyanis csak érdeklődést próbálok kicsikarni, élményt csak a film nyújthat. Így nagyvonalakban néhány jelentősebb momentum, illetve érdekesebb jelenetre, illetve némi saját véleményre ragadtatnám magamat.
Piknik, napsütés, folyópart…szörny…egy hatalmas, tartálykocsi méretű hal, varánusz, kagyló, kaméleon hibrid (annak látszik) mászik elő a Han folyóból és kezd el szemezgetni az egybegyűltekből. Már itt meg kell állnom, hogy a mai koreai film egyik zseniálisan megvalósított és lassan védjeggyé avanzsáló eszközéről emlékezzek meg, egy kicsinyt. Ez nem más, mint a műfajok közötti éles váltások, ugrálások és ezeknek termékeny, életképes és realista megvalósítása, fúziója. A szörny a rakparton randalírozok, mikor is esetlensége folytán lebucskázik a meredek parton és tizenhármat hemperedve félig a vízben állapodik meg. A brutális és hatalmas kreatúra, mely a hasonló tematika szerint építkező filmekben általában tökéletes gyilkológép, itt már-már szánalmat keltően - viccesen ügyetlen is tud lenni, egy jó kis fricska a génkezelés hibátlanságára. Szörny horror találkozása a kritikus abszurddal, ajánlom figyelmetekbe a fülhallgatós lányt aki komolyzenében utazik – értékvesztés, mégis rettentően vicces.
Fontos momentum, hogy a Park család személyes érintettsége még inkább elmélyül a szörnnyel, ugyanis Gang-du kisiskolás lányát Hyun-seo-t elragadja és magával viszi a habok közé, az abban fogant borzalom. A hadsereg természetesen közbelép és a nagy találkozást túlélőket, szigorú karantén alá helyezik. Végre együtt a Park család, az áldozatok fotóinál lezajló drámai hatású, mégis inkább tragikomédiába hajló gyász jelenet egyike legviccesebb és legnyomorultabb film élményeimnek egyben. Egyszerűen zseniális.
A modern technológiáknak hála kiderül, hogy Hyun-seo életben van a szörny rejtekhelyén, és innen hívta fel ócska, folyton lemerülő mobiljáról apját. Innentől kezdve kovácsolódik egybe újra a család és megindul a mentőakció, amihez minden lehetséges eszközt bevetnek. Segítségül veszik a koreai társadalom majd minden rétegének képviselőjét, kezdve a szervezett bűnözésben tevékenykedő nehézfiúktól, a jómódú középvezetőn át egészen a hajléktalanig. A hadsereg és a szörny ezenközben mindvégig megpróbál keresztbe tenni hőseinknek, több-kevesebb sikerrel, hogy aztán a végkifejletben mindenki megkapja a magáét.
Joon-ho Bong a rendező akinek olyan kiváló komédiát köszönhetünk, mint a „Barking Dogs Never Bite”, vagy a „Memories of Murder” (megjelent magyarul: A Halál Jele címmel), amely a sorozatgyilkosokkal foglalkozó thrillereket vágja zsebre – ohne zsanér. Bong ezúttal sem nyúlt mellé, sőt értő kézzel és aggyal és stábbal csinált egy lélegzet elállítóan szórakoztató, ugyanakkor a mai koreai társadalmat rágó problémákra reflektáló, érzelmekben sem szűkölködő, mégsem nyáladzó, a műfaji keretekre fittyet hányó és azok között gyönyörűen lavírozó nagyon jó filmet. Nem is volt olyan nehéz dolga, hiszen kiváló színészek dolgoztak a keze alá, köztük a koreai film egyik legnagyobb sztárja, aki hazájában az egyik legnépszerűbb férfiszínész: Kang-ho Song, akit kézről-kézre adnak a legjobb rendezők, itt a kissé csökött Gang-du szerepében sziporkázik.
A koreai film nagyon erős alapanyaga: a fényképezés – nem tudom hol és hogyan képezik az operatőreiket, de valami speciális intézet lehet, ahol a tökéletes esztétikum esszenciáját fecskendezik beléjük, valami hihetetlen amit művelnek, nincs ez másként A Gazdatest esetében sem, isteni szépséggel fényképezett jelenetek, a szakadó esőben zajló akciót tanítani kellene. És ez szinte az összes mai koreai filmre jellemző. Ha már a vizualitásnál tartunk el kell mondjam, hogy szörnyünk az elejétől a végéig, profi számítógépes grafika segítségével kel életre, mely azért néhol sántít egy kicsinykét, de ez nem von le semmit a film alapvető értékeiből.
A gazdatest számomra a 2006-os év egyik nagyágyúja volt és nagyon remélem, hogy a fenti ömlengésemmel fel tudtam kelteni némi érdeklődést az olvasókban ezen, illetve egyéb koreai mozik iránt. Nem ez volt az utolsó beszámolóm távol-keletről, ne aggódjatok, hamarsan egy újabb koreai film trófeáját tűzhetem jelképes vadászházam falára.
Gwoemul
Gyártási év: 2006
Hossz: 119 perc
Rendező: Joon-ho Bong
Forgatókönyv:
Chul-hyun Baek
Joon-ho Bong
Won-jun Ha
Szereplők:
Kang-ho Song
Hie-bong Byeon
Hae-il Park
Du-na Bae
Ah-sung Ko
Zene: Byung-woo Lee
Operatőr: Hyung-ku Kim
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése