Meg(int)néztem a Kill Bill egyet. Nem baj?
Ugye az régi dolog, hogy QT tisztában van azzal: a nagy filmesek kivétel nélkül mind lopnak egymástól, ezért filmjeiben ő sem fogja vissza magát, és így ezekben hemzsegnek az utalások, idézetek, koppintások. Nemcsak szövegrészeket, motívumokat csen el a többiektől, hanem kiváló memóriájának köszönhetően képes arra, hogy teljes kameraállásokat orozzon el az elődöktől. És itt válik érzékletessé a hasonlóság film és film között. Persze, most könnyebb megválaszolnunk azt a kérdést, hogy mely volt előbb: a tyúk-e, avagy a tojás, értem ezt úgy, hogy ki nyúlt kitől. Kis vasárnapi zanza következik most, hiszen a Kill Billt említve elmondhatjuk, hogy Tarantino az alkotás folyamata alatt nem csak a már emlegetett elődökhöz nyúlt előszeretettel, hanem eddigi filmjeiből is kölcsönzött momentumokat az egyeshez is mindjárt. És ha már itt tartok:
Szembetűnő lehet, hogy a Ponyvaregényből már említett szekus, bizonyos Zed karakterét is tovább vitte a mester, hiszen a Kill Billben szintén felbukkan az aberrált szereplő, itt Buck (már az egy magánhangzós, egyszerű, buta amerikai név is predesztinálja az összehasonlításra), aki habár most nem fajtalankodik nemével, mindenesetre éveken át bocsát áruba egy kómában fekvő nőt (Uma Thurman).
Ráadásul neki is méretes kulcstartó lóg a slusszkulcsán, akárcsak Zednek, valamint az ő járművét is megpattintják miután megmurdal. Természetesen itt is felbukkannak a „feketeöltönynyakkendőfehéring” arcok, akik, leszámítva a már tradicionálissá vált tarantinoi gúnyát, még koromfekete, szemüket elfedő álarccal is megfejelik a látványt, melyet rendezőnk az 1967 telén bemutatásra került, harminc részes Zöld lódarázs (Green Hornet) című tévéfilmből vett (el, kölcsön). Melyben a főszerepet nem más játszotta, mint a legendás Bruce Lee, aki a sorozatban Katot, az álarcos igazságtevőt testesíti meg, pont egy ilyen fekete szemfedővel fején. Tarantino nem is lop, hanem inkább áldoz, mégpedig a kung-fu filmek, annál is inkább ezen filmek atyjának oltárán. Ez volt ugyanis az első filmszerep Lee életében, mellyel elindult a pályája, az A halál játéka (Game Of Death) című mozi pedig az utolsó, melynek munkálatait nem is sikerült befejeznie. A filmet az egy hónap alatt három millió dollárt hozó A Sárkány közbelép (Enter the Dragon) című legendás alkotás után mutatták volna be, és ez lett volna Bruce életműve. A film alapgondolata Lee küzdőművészetének filozófiája, mégpedig annak bemutatása, hogy egy igazi harcosnak túl kell lépnie a harcművészeti dogmákon, hagyományokon. És ugye mondanom sem kell, hogy innen ismerős az a bizonyos sárga alapon fekete csíkos ruha, melyet Uma Thurman feszes fenekén csodálhatunk meg a katarzis perceiben. 
Ugyanilyet hordott ugyanis Bruce Lee utolsó filmjének képkockáin, mely sohasem készült el - úgy, ahogyan azt ő akarta (lásd: KH - vol.19.: Bruce Lee). Ez tehát az áldozati bárány, melyet Tarantino mutat be negyedik filmjének liturgikus egységében. Az alfa és az omega a Kung-fu Királyának filmtörténelmi szerepében. Bruce Lee, R.I.P.!A távol-keleti harcművészetek arzenáljában fürdőzve, lubickolva egyenes út, mondhatnám, hossz vezetett a szamurájokhoz, yakuzákhoz. A szamurájkard végtelen erejét, pengéje élének legendáját a moziba járó, mainstream, tömegfilm kedvelő nagyközönség többnyire a Több, mint testőr (The Bodyguard ’92) című filmből ismeri – lásd Whitney Houston és Kevin Costner roppantul fülledt jelenetét, melyben egy selyemsál esik áldozatul a katana erejének -, azonban Tarantino is megpendítette már a fegyver hasznos és kultikus oldalát a Ponyvaregényben. Már ott is ez volt a legalkalmasabb fegyver a ratyik likvidálására, Bruce Willis irányításában. Hiszen nem a fegyver öl. Az ember teszi. Mint ahogyan teszi azt Forest Whitaker a Szellemkutya – Szamuráj módra (Ghost Dog – The way of the samurai, ’99) címet viselő műremekben, és teteti ezt vele az a Jim Jarmusch, akinek neve szebben cseng a mozizók fülében, mint húsz évvel ezelőtt; talán ő is inkább már megérinteni próbálja az embert, mint feltétlenül megértetni vele valamit. Azt ránk bízza, ha tudunk, kezdünk valamit az általunk feltételezett morállal (lásd: KH - vol.27.: Szellemkutya).
A Szellemkutya görbe tükröt tart egy kultúra elé, amely megváltozni látszik. „Olyanok vagyunk mint két kihalás szélén álló törzs”- mondja egy drabális fekete szamuráj, akinek kardja egy sniper-puska, lova pedig éppen az az autó, amelyik megtetszik neki. Mert a technika is változik, akárcsak a kultúra, a japánok is több elektronikai eszközt gyártanak manapság, mint szamurájkardot. Mindenesetre a film zenéjét ugyanúgy az a RZA szerezte, mint aki gyűjtötte össze a Kill Billét, amiben éppúgy nem vándorol egyik kardos napokon, heteken, hegyeken, völgyeken át ahhoz, akivel „elintézetlen ügye van”, mint ahogyan nem tette Szellemkutya sem; Uma is autót lop, jegyet vesz a repülőgépre, vagy akár Hayabushával szaggat az aszfalton.
A szamurájok, yakuzák hitelt érdemlő érvényesülése gondolati, szellemi síkon marad, eszmék, ideák, tanok vezérlik a harcost a technika, a gépek, chipek vezérelte mában. Egy olyan szép új világban vívják meg csatáikat, melyben a bosszúnak, erőszaknak csak az emberi (fizikai) tehetetlenség szabhat határt. Itt is bebizonyosodik, hogy az erőszak újra megszüli önmagát, és az utolsó küzdelem végén, roppant bravúros megoldásként, Uma Thurman leül egy padra, és nem néz diadalittasan, új prédára várva a messzibe, hiszen lemészárolt nyolc focicsapatot… Tarantino művészetét nehéz lenne summázni, már csak azért is, mert egy, még ereje teljében lévő alkotóról beszélünk, aki közel sem végzett még, akinek van még a tarsolyában, aki újra tölti a borsszóró kéziágyút - mely nagyobb mindnyájunknál -, hogy ismét megcélozza takonylétránk; akit nem rettenthet vissza semmi. Mert ez a dolog nyitja. Quentin Tarantino elérte azt, hogy ha szarik, azt az emberek aranyba foglalják, megeszik, amit kiköp, és nagy élvezettel nyalják fel, amit otthagyott. Ez a videotékákból indult, idén negyvennégy éves lázadó punk, aki fekete öltöny alá rejti az ellentéteket, nyakkendőt köt a haragra, patyolat ingbe bújtatja az iróniát - csak azért, hogy aztán ezt az alkalmi viseletet hétköznapivá téve beteríthesse vérrel -, nagyon tudja, mit csinál… Remélem már az Inglorious Bastardsot vágja. Nagyon remélem…
És persze tarantinoi nüánszok, melyekben a vol.1. is bővelkedik. Ilyen például a Bill név felírása alatt fáradtan elcsúsztatott pont az i-n Hattori Hanzotól, a Kaboom nevet viselő müzlisdoboz, melybe pisztolyt rejtettek (amerikai képregények közkedvelt fordulata a durranás jelzésére: kaboom, bang; magyarban: kabumm, bumm).
És ilyen Daryl Hannah hófehér ruhája – ezt füttyszólója közben viseli a kórházban masírozva –, melyre zsebek, öv és egyéb kiegészítők vannak rajzolva, mintha valaki csak meg akarta volna tréfálni a nőt, mialatt az csontrészegen berbitélt még egy Martini után a csaposnál. És ha a Lovasi által emlegetett, „tanítható olajfolt” nem is kapott helyet Daryl ancúgján (hiszen András és Quentin nem ismerik egymást), azért Tarantino mégis mindig megmutatja a világnak: ...rajzolj pöcsöt a plakátnak!
P.S.: halálbiztosis...
- Mert a múlthoz hangulat, a jövőhöz meg jelen kell... -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése