Nosztalgia I.: Vissza a múltba!

Mély tisztelettel...

Gondoltam üdvözletem teszem itt, hiszen itthon vagyunk otthon.

Mivel Frank már mindenről beszámolt, ami eddig fontos lehetett, én arról beszélnék, mi majd eztán lehet az. Így példának okádék elsősorban érkeznek majd a belinkelt régi műsorok - s persze az újak is -, mihelyst pattintunk valahonnan egy szervert a térből. Bagatel.

No, de ha már régi műsor, nyerjen értelmet a nosztalgia, hiszen a Képtelen hangulat történetének hatodik vacsorája volt tavaly augusztusban a továbbiakban alább teret nyerő téma. A blogalizáció rejtelmeiben frissen kutakodóként osztom meg tehát ezen hétvége eddigi vizuális élményeit most veletek. Hiszen tegnap óta Szellemkutya is újra a Flexusra eszküszik. Vagy az Miller?

A Vissza a jövőbe trilógia - címével merőben ellentétesen - engem is nyilvánvalóan a múltba helyez vissza néhány perc alatt. Amikor még a perec is ártatlanul morzsált alá a perzsaszőnyegre. Mármint vendégségben. Akkoriban divat volt. A vendégség.
A Vissza a jövőbe pedig egy divatfilm volt. Abból vált kulttá, hiszen a divat is változik - nem így a vendégek... Coca-cola, Nike, DeLorean - az autó kivételével mind megvan a mai napig, kultusza tehát a mai napig érvényes azoknak is, akik csak most ismerik meg a művet. Az időutazás problémájával foglalkozó filmek repertoárja is igen széles, azonban az alternatív valóságokkal, paralell univerzumokkal operáló alkotások mára divatosabbá váltak. Szerintem.

Megint rá kellett döbbenjek, hogy Marty McFly, valamint Dr. Emmett Brown viszonya talán a film legérdekesebb vonatkoztatási pontja, hiszen a kölyök, illetve az idős professzor között húzható párhuzam teszi izgalmassá az alkotást - mondják: az öregség a második gyermekkor. Természetesen egy agguló tudós fantazmagóriáit, miszerint az időutazás igenis megoldható probléma, valamint átélhető kaland, ki fogadhatná el maradandóbban, mint egy tinédzser. A társadalom, a felnőttek elsősorban az őrültet látják a tudósban, míg Marty, aki otthon napról-napra szerencsétlen felmenőivel, sőt, annál is szerencsétlenebb apjával, s annak elcsúszott életével kénytelen szembesülni, tisztelettel néz az idős dokira, aki persze az időgépen túl mással is, például számára egy igen kecsegtető hangrendszerrel is kísérletezik. Persze Marty itt benézi a Long live rock and rollt...

A membránnál jelentősen hosszabb életű tudós már kiismerte a világot, melyben él, számára nem marad más, mint a hatvan felett egyre lassabban robogó jövő siettetése - ergo amit ma megnézhetsz, azzal ne várj 50 évet, ha van egy időgéped. A kölyök, aki rocker, aki kamasz, aki lázadó, aki terepjáróval vinné fiatal, dögös kedvesét a hegyekbe; a tinédzser számára pedig a legfontosabb a kaland - persze rendezői utasítás szerint az elején még teljesen véletlenül robban át, illetve vissza a múltba, amire egy amerikai serdülő talán a legkevésbbé (sem) kíváncsi.

Nyilván még mindig a trilógia első részét tartom a legidealistábbnak, hiszen a film végén a jól ismert pozitív-alternatív valóságba térnek vissza a hősök, illetve Marty, mivel a múltban megedzett apjában tovább él az "éneztigenismegtudomcsinálni" életérzés, melynek köszönhetően a család anyagi helyzete, valamint társadalmi megbecsülése is az egekbe szökött, mire Marty hazaér - s kigyúlnak a fények...

Ennek ellentéte tulajdonképpen a második rész, melyben a jövőből visszatérő ősellenség machinálásának köszönhetően az "új" 1985 leginkább Szodomára és Gomorrára hasonlít. A bűnös városban egyetlen ember az úr: a sportfogadások kapcsán diktatórikus hatalomra szert tett Biff a letűnt korok korrupt zsarnokát idézi számomra. Ennek a Biffnek, tehát az örök ellenfélnek karaktere ugye tulajdonképpen részről-részre változik, ráadásul nem is akárhogy: bonyolódik, illetve a végletekig egyszerűsödik - nekem mindig is ő kellett volna plüssből.

- Az első részben az öreg Biff rögtön Marty apjának főnöke, a fiatal Biff viszont még csak (vagy már ilyenkor is) életének spontán megkeserítője - a jövőre vonatkoztatható abszolút ellentétek sorjáznak az 1955-ös képsorokon: az erős és a gyenge, a macho és a jófiú, a tettek embere, és a kukkoló, a megoldó és a megtanuló, valamint tulajdonképpen a szerencsés, illetve a szerencsétlen.


- A második részben aztán ott van Biff, mint a jövőbeli aggtatabottal, aztán újra láthatjuk az életerős, iskoláskorú Biffet, akit már ismerhetünk az egyből, valamint az alternatív '85-ben szinte királyként tisztelt, azaz inkább csak rettegett Biff, Marty anyjának új férje, tehát a kölyök mostohaapja is megjelenik. Tulajdonképpen itt a mindenség uraként bemutatott Biff némileg elővezetteti a trilógia befejező részében megtestesített karakterét, hiszen itt ő abszolút sacro santis, ezáltal velejéig romlott és gonosz: az eddig tőle megszokott verbális durvaságokat, illetve tettlegességig fajuló megnyilvánulásokat már a gyilkolási szándékkal váltja fel, mikor fegyvert fog Martyra toronyházának tetején. Mert megérdemli. Mármint Biff. A toronyházat. Vácott...


- A harmadik részhez tehát már el is érkeztünk, persze nem Deákvárra. Biff 1885-ben tulajdonképpen a vadnyugat ura, illetőleg a préri gonosztevőinek koronázatlan királya - ebben mondjuk hasonlít a váci osztályfőnökömre, Urbán "Aszott lukú" Mártára. Na mindegy, szóval Biff itt Beaufort "Veszett kutya" Tennen, aki már pár dolláros - koholt - adóságért is képes golyót ereszteni valakibe, sőt, bárkibe. Egy abszolút letisztult karakter, akit tulajdonképpen mindössze az alapvető motívumoknak történő megfelelés, egy minél tökéletesebben funkcionáló homeosztázis fenntartása hajt: legyen mit enni, ne legyen szomjas, legyen kivel, és persze ezeket megfejelve legyen kit - mármint eltenni láb alól. Marty valójában itt kerül legközelebb az örök vadászmezőkhöz, hiszen a kettőben neki szánt golyó itt be is csapódik, persze a jó öreg Sergio - aki természetesen itt még meg sem született - kihúzza a pácból.


Ha summázhatok, nekem szórakoztatási szempontból nagyon okosan felépített kis trilógiát jelent a Vissza a jövőbe. A bevezető részben, már ha hívhatom így az elsőt, megismerhetjük az időutazás kapcsán felmerülő problémákat, szembesülhetünk a ténnyel, miszerint képesek vagyunk megváltoztatni a múltat, ezzel befolyásolván a magunk mögött, illetve előtt hagyott jövőt. Persze az okos sztorifűzéshez hozzátartozik, hogy az első rész végén egy ideális jelenbe tér vissza hősünk, azonban a drámai feszültségkeltés elemeként felvezetve hagyják az alkotók a következő részt - egyáltalában véve tudomásunkra hozzák, hogy közel sincs még vége a megismert, s feltételezhetően megkedvelt szereplők megpróbáltatásainak. A pénz párolgó illata pedig a folytatást láncszerűen onnan indítja, ahol az első rész befejeződött. Aztán ebben, mivel az időutazás veszélyei ismertek, már kicsit foglalkozhattak a kitalálók a mindenki számára oly fontos, és persze homályos jövővel - hiába, ezexerint az emberek már akkoriban is imádhatták, ha valami olyasmi jelenik meg a vásznon, ami talán majd egyszer a mindennapjaikba is beívódhat (és még engem fikáztak a Kíváncsi Fáncsi moráljával...) A második film tehát első megtekintésre még azt is sugallhatná, hogy ez lesz a befejező rész, hiszen itt aztán ugye folyamatos a már jól ismert vándorlás az időben és térben: 1985-ből 2015-be, majd az immáron megváltozott jelenű 1985-be, onnan pedig a már megismert 1955-be kalandoznak dokiék, persze a múltban új bonyodalmakat kell elsimítaniuk, amellett, hogy ott kettő van belőlük, hiszen az első rész tetőfoka is újra megelevenedik szemünk előtt - a zseni állítólag átlátja a káoszt, de nyugodtan higgyünk abban, hogy mi vagyunk azok, nem a Zemeckis... Ezek után mi sem természetesebb annál, hogy az alkotóknak a régmúltat is meg kell idézniük: a magától az ember lábára fixálódó sportcipő után be kell mutatniuk a lótrágyától bűzlő bőrcsizmák világát is, hiszen az időutazás nyújtotta kalandokkal mi vehetné fel a versenyt, mint a magában is éppen eléggé kalandos vadnyugat, ahol a colt volt a törvény, a leggyorsabb colt pedig az úr. És természetesen a kor legnagyobb vívmánya a locomotive is jelentős szerepet kap a hazajutásban, már csak azért is, hogy a doki szintén vonatként építhesse újra mindenki legnagyobb barátját: az időgépet.

- Mert a múlthoz hangulat, a jővőhöz meg jelen kell... -