Hisz’ mindent ki kell próbálni, nem igaz? A puding, meg a többiek, kutyaharapást szőrivel. Az ifjú Joe se nagyon tétlenkedett, amikor az öreg bele(ca)botlott a Jászain, és munkát ajánlott neki. Ez még a Kempinszky-korszak előtt volt – ifjabbaknak mondom –, akkoriban még azonnali borbélykatlan várt a közveszélyes munkakerülőkre. Persze nem ő volt az egyetlen, akit az öreg kirántott a statárium markából; világszerte áldják nevét a lombrózók, csövesek, a pönék. „Szarból fonni korbácsot” – az már valami, morogta mindig két salátalevél közé, miközben diabetikus buktáját kínálta körbe a napon. Mindenki dicsérte.
...a kuktával viszont először nem tudott mit kezdeni. Pedig a szindikátus friss, bontatlan csirkéi már oly halomban állottak mellette, mint a szombati bodzavirágok Szent Berta ünnepén a kerti-üst körül. A futószalagot iktatta hát ki elébb – kikapta a kismegszakítót, és azonnal megkoszosodott a szénkefe a gombtabló alatt, tehát zsurgaléc –, így legalább nem látható mód szaporodtak a szárnyasok az érkeztetőben: hisz’ az utat lezárhatja, de a rendszer le nem áll. Kezdte hát piszkálni kuktának szelepét, burrogtatta, furgamézte, a kezdeti gőzpróbák pedig kielégítőnek bizonyultak a gyakorlati tesztek megkezdéséhez. Tiftufórozott hát még kettőt a gárpolkéren, és magára hagyta az öreg vacsoráját.
Széparcú, a kicsi Cabot, vagy akár Vic – egyikük se hajlandó felvenni, úgyhogy kénytelen egyedül hozzáfogni a parfétortához, már fél kettő. Az öregről köztudott, hogy az édeset is szereti, a brióstól viszont már betont szül, a hűvös desszert pedig Eddie kifejezett kérése volt – egy vadonatúj fércelt kriftát ígért a gyors munka fejében. Az övében viszont az járt, kell-e ebbe tészta, ha igen akkor szorbitos-e, vagy murkás, fekete prokkal szorítsa, vagy ívvel, velkastefrizze-e körbe a végén, „vagy azt inkább az elején kell?” – szóval volt gondja rendesen. „A fagylaltot a gyerek egye, annak meg az apja vegye” – sose felejti el a visegrádi kitérőt a gózkitelepítő táborral, ezért megkóstolni a gömböket még a világ minden gyémántjáért sem lenne hajlandó, ám esztétikai érzéke már a salzburgi papneveldében megmutatkozott a Csuhahota döntőkön, szóval cselekszik: egy kis barna csokoládé, némi fehér citrom, leheletnyi sárga narancs, rózsaszín puncs érzés szerint, plusz kevés kék színezőnek – talán szilva, never mind. A messze földön híres konzisztencia titka úgyis a szupkarángó adekvát elegyítése, valamint a már említett furgaméz göbözötten parcellásított vetületeinek kiegyengetése a tortalapok között. Bagatel, és Eddie is büszke lesz, mint az öreg.
Csak be ne köpje a légy, míg megszilárdulnak azok a porózus rétegek...
...vagy a beépített szekrény...
...a kuktával viszont először nem tudott mit kezdeni. Pedig a szindikátus friss, bontatlan csirkéi már oly halomban állottak mellette, mint a szombati bodzavirágok Szent Berta ünnepén a kerti-üst körül. A futószalagot iktatta hát ki elébb – kikapta a kismegszakítót, és azonnal megkoszosodott a szénkefe a gombtabló alatt, tehát zsurgaléc –, így legalább nem látható mód szaporodtak a szárnyasok az érkeztetőben: hisz’ az utat lezárhatja, de a rendszer le nem áll. Kezdte hát piszkálni kuktának szelepét, burrogtatta, furgamézte, a kezdeti gőzpróbák pedig kielégítőnek bizonyultak a gyakorlati tesztek megkezdéséhez. Tiftufórozott hát még kettőt a gárpolkéren, és magára hagyta az öreg vacsoráját.Széparcú, a kicsi Cabot, vagy akár Vic – egyikük se hajlandó felvenni, úgyhogy kénytelen egyedül hozzáfogni a parfétortához, már fél kettő. Az öregről köztudott, hogy az édeset is szereti, a brióstól viszont már betont szül, a hűvös desszert pedig Eddie kifejezett kérése volt – egy vadonatúj fércelt kriftát ígért a gyors munka fejében. Az övében viszont az járt, kell-e ebbe tészta, ha igen akkor szorbitos-e, vagy murkás, fekete prokkal szorítsa, vagy ívvel, velkastefrizze-e körbe a végén, „vagy azt inkább az elején kell?” – szóval volt gondja rendesen. „A fagylaltot a gyerek egye, annak meg az apja vegye” – sose felejti el a visegrádi kitérőt a gózkitelepítő táborral, ezért megkóstolni a gömböket még a világ minden gyémántjáért sem lenne hajlandó, ám esztétikai érzéke már a salzburgi papneveldében megmutatkozott a Csuhahota döntőkön, szóval cselekszik: egy kis barna csokoládé, némi fehér citrom, leheletnyi sárga narancs, rózsaszín puncs érzés szerint, plusz kevés kék színezőnek – talán szilva, never mind. A messze földön híres konzisztencia titka úgyis a szupkarángó adekvát elegyítése, valamint a már említett furgaméz göbözötten parcellásított vetületeinek kiegyengetése a tortalapok között. Bagatel, és Eddie is büszke lesz, mint az öreg.
Csak be ne köpje a légy, míg megszilárdulnak azok a porózus rétegek...
...vagy a beépített szekrény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése