Cuckooboy

Hiszen indián akart lenni. Éjt nappallá téve bolyongott a szurdokban fekvő rezervátumnál, de csak nem akadt egy jóérzésű asszony sem, ki szíve alatt hordta volna szűk kilenc hónapig. Igaz, mára már kiegyezett volna a nyolcban is, sőt, ha még élt volna Hella, a norvég mohikán, nyugodt szívvel született volna akár kettővel előbb - most is a szélső wigwamok sorát pásztázza kérve.

Tüzes vizet, falunyi skalpot adna ma is, ha valami rézbőrű által foganhatna. Még az sem baj, ha vén; ha harcolni sem tudott soha; ha fogatlan testét már úgy cipelik arrébb a tűztől reggelre – csak cherokee legyen. A csillagokat hozná le az égről; apai örökségétől is megválna, ha kell, porba vetné az ötágú pléhdarabot, ha egyszer ajkai közé vehetne egy békepipát.

A csizma is töri, szorítja a kalap, borostája messze még, csak izzadni képes. Mokaszinról álmodozik, finom füstölt heringről bab helyett – szőrén üli meg musztángját álomról-álomra, gyógyfüvekkel dörzsöli zablamentes száját minden telivérnek, s a colttal is csak baja van: poros, régi csapszegek, vetemedett markolat, elvakuló gyöngyház... sarkanytyút állítana minden cowboy halántékába ma is...

Lasszótól kikezdett marka megint fájdalmasan szorul ökölbe az irokéz füstjeleket lesve, és csak búgnak mögötte a fáradt tehenek, kik újra Simplair felé vennék már az irányt: hazafelé – persze megérti őket. Legszívesebben ő is csak bömbölne bele a sötétvásznú préribe; kidobná magából a gyötrelmes honvágyat, hadd vigyék távol a szellemek.

...úgy indul hát, mintha menne – ösztökéli barmait;
háta mögött újra földje, hát felé vájja karmait...