„- Nézd, ha kell valami, ölnöd kell. Szükség szerint. Mit akarsz? Whiskey-t? Kapd szét a Csapos Philt zárás után. Pénz kéne? Várd be a postakocsit a kanyonnál hajnalban mikor üres, szedd le a bérenceket a bakról ’chesterrel, és magad indulj érte. De ha nunát akarsz? Fogod magad, azt’ elmégy Mattwoodba Daisy-hez.- És megölök egy kurvát?
- Hát... utána muszáj lesz, fiam.
- Nekem sarkantyú kell.
- Nos, igen, Jimmy, igen. Ahhoz egy sheriffre lesz szükségünk...”
Persze, hogy kilötykölte a kávét. Egyszer mind kilötyköltük. Emlékszem, én úgy remegtem; megfogni is alig bírtam a cinpoharat, forrt benne az ital – pedig jól esett volna, hiszen akkoriban még csontba maró fagy köszöntötte az ébredőket hajnali 4 körül. Ma már... Bizony, a klíma változik; nem csak az emlékek, az ízületek is igazolják: „új világ kúszik régi csizmánk alá, fiam...”
„Fejlődés, vagy visszafejlődés” – pont itt tarthatott, mikor a nyereg alá nyúltam. Régi nóta. Szegény kisöreg, talán ő a leglelkesebb köztünk. Hiába, egyszer mind ilyenek leszünk. Neki ugyanúgy nem volt ideje megállapodni, mint bármelyikünknek: nem adott rá a kedvünk, a hajlam, a vér. Se a mienk, se másé. Kiontod valakiét, mert a sajátod hajtott, és megint másokban ezzel te forralod fel, s egy folyamat beindult – nem lévő fiaink helyett tanítjuk tehát az új generációt, s most az öreg gyermekét... De hová az istenbe raktam?
Szerintem nekem van a legjobb dolgom a világon! De most nem? Jó izgulok egy kicsit, de ezek a fiúk! Még mindig él bennem a tegnapi nap, igaz, aludni sem volt kedvem, úgyhogy ja: szerintem még mindig én élek a tegnapban. Pedig már holnap. Legalábbis a tegnaphoz képest, ami..., ami... Jaj, de hát férfiak vagyunk, nem? És az a nő! Igen, ez a nő, gyerekek, mert nem lány volt, az biztos! Jó, nyilván lesz ez majd jobb is, de elsőnek egy ilyen ajándékot! Na, egyszer felolvasták valahol egy újság folytatásos történetét. Na, abban volt egy sheriff, akinek a csillagjáról pattant vissza a golyó egyenesen a lótolvaj szívébe, a sheriff meg csak ráköpte a bagólevet, aztán kifeküdt a szerencsétlen. Ráadásul még középre is ültettek a fotósnál, ahol az öregről meg Joe-ról is készült kép annak idején – szóval nekem van körülbelül akkora mázlim ezzel a bandával, mint a sheriffnek volt csillagosan, na!
Kurva hideg van. Szerintem tetves is vagyok. Dideregni meg vakaródzni egyszerre, mi? Szemét Benkins. Keresd csak a whiskey-d, te pojáca... Ha az nem lett volna, már biztosan kinyírtam volna valakit. Banda! Persze... Egy rakás idealista barom. Nem érnek ezek öt dollárt se, nem ötszázat. Hogy én? Joe Mustache? Valaha mind megöltem volna. Kerékbe törtem volna az összes rühes népközpontú rohadékot körülöttem – tele voltam ambícióval, de a támadásra legalábbis kellő mennyiségű dühvel felfűtve, ha kellett. Lehettem volna a Védelmező... Voltam is. De a zsigereim érzik, hogy már nem leszek. Kivénhedt lazac vagyok a Jeges-tengeren és csak úszom az ostoba tömeggel, a törvény árjával szemben.
Vissza a tehenekhez...! Joe-nak azért ebben igaza van. Ahogyan Benkins is mondta: „Beavatjuk a gyereket, vonat, aztán jöhet a farm.” Egy utolsó buli és takarodó; mindenki el a balfenéken. Texas, Utah, Kalifornia – egyesek még Kanadát is emlegetik; szétszóródunk, nem hagyunk nyomokat, elvegyülünk, letelepszünk: magányosan halunk meg, de még előtte főbe lövünk valakit, vagy magunkat. Ilyen a préri-függőség. Legalábbis erről beszélnek a vének, és ha az öreg Spooke-ra gondolok, lehet benne valami: negyven éve zörgeti álomba az ördögszekér. Micsoda nagygenerációs csoportosulás a miénk, nem? Itt vannak mindjárt a fiatalok: a Kölyök – a maga 17 évével talán még nagykorúvá sem válik, mire utoléri egy 38-as – meg Nyak Chili Titok – büszke családapa lehetne tanárnő feleségével éldegélve apró ranch-én –, ő 28. Aztán a középkorúak: Benkins tavaly volt 37, de tekintete mélyebb, mint akármelyik aggé, majd pedig jövök én, ha megérem a 45-öt; és véneink: Mustache – szerintem már 6 éve halott, csak még nem mertek érte jönni, de mindenesetre – 56, az öreg Billy Spooke meg jövőre lesz 70 éves, ahogyan mondja. Mondja...
Úgysem mondok semmit, nézhetsz.
Vad banda vagyunk.
Ezzel vége.
Gyí!
/A Vad Banda néven elhíresült társaság öt tagja 1892. szeptember 16-án egy hajnali mészárlás során életét vesztette, mikor rátámadtak Russel Capford sheriff-rendőrfőnökre. Az egyetlen túlélő Chris Spooke-ra és minden utódjára azóta is statáriális szabad lincselés vár az USA déli részén./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése