Az a nyavalyás fekete öltöny, az a szar volt rajta amikor behozták, most 15 év elteltével érdekes lesz újra belebújni az utolsó munkaruhájába. Lószart érdekes, dohos és undorítóan érdes a tapintása, 15 évnyi hermetikusan lezárt lét után, még ez is olyan szúrós lesz, mint a külvilág, de az rosszabb. Magára gyűri a kosztümöt, a nadrággal persze szenved egy sort, kacska lába néha makacskodik, minden lépésnél. Szépen búcsúztatják az őrök, nem igazán volt gond vele, egy-két hátba veregetés, meg „sokszerencsét” semmitmondó frázisai. Az állam már „bőkezűbb” és nyilvánvalóan őszintébb, 317$ a munkabér – 15 évre, meg egy buszjegy a városba, köszönjük szépen.
Hoppá, ott régen egy illegális pálinkafőzde volt! – most természetesen parkolóház, meg bevásárlóközpont, a régi, öreg külvárosok kezdenek egyre inkább eltünedezni, hogy a beton-aszfalt-gránit mauzóleumok armadája gyűrje maga alá, az egykor élő és lélegző telepeinket. Sivalkodik, persze csak magában, homlokát az üvegre nyomja, és bármennyire is fájdalmas, mégis élvezetes, hogy van végre min legeltetnie a szemét. Egy, egykor hasonló külvárosban kapták el annak idején, randa ügy volt, csúnyán elbaltázták, mindenki elbaltázta, ő persze próbált profi maradni. De állatokkal? Aztán már a kezében volt minden, okádnia kellett a látványtól, egyben az adrenalin és endorfin gőze, elhomályosította érzékeit, - ki tudja? - hány millióval a kezében sétált ki a raktár ajtaján. Amikor minden, értsd minden a kezedben van és egy ezrelék másodperc alatt válik hamuvá, hogy a szél szárnyán elvitorlázzon a semmibe, magával visz egy darabot belőled is. A ZSARUK!!! Menekülőre fogta, de még két lépést sem tudott tenni, ellőtték a combját, hanyatt vágódott, a táska pörögve hasította a levegőt, majd a földnek csapódott és kinyílt, megfagyott verítékcseppekként záporoztak a hámló betonra, kemény munkájuk elgyilkolt mementójaként hulltak a gyémántok, hogy elkeveredjenek nemtelen társaikkal. A zsaruk lecsaptak, mert valaki köpött, a tárgyaláson nem derült ki – vigyáznak magukra a rohadékok - azóta sem tudja kinek köszönheti a 15 évet, a srácok közül senki sem lehetett, hisz mind halott, de ő nem – még nem!
A belváros, billegve tántorgott le a buszról, húzott a térde, ha sokáig nem mozgatta meggémberedett és fájt is. Ismerte a környéket mégis csak bambán bámult körbe, miközben a térdét és az elhámlott 15 évet átkozta, minden ugyanaz és mégis minden más, szédülni kezdett. Úgy döntött taxiba száll, a címet semmivel sem tudták volna kiűzni agyából, oda volt égve! Háromsaroknyira már érezte, hogy minden rendben lesz, itt semmi sem volt új, sőt a már akkor is öregecske közeg mára ódonná lett. Egyszerre feltűnt a raktár, a sofőr megállt, ő fizetett és néhány másodperc múlva már egyedül ácsorgott a délutáni fényben, a gazfelvert parkolóban. Elgázosították a sikoltva felszínre törő emlékek, megtántorodott, térdébe undok sajgás költözött, megindult a bomladozva várakozó épület felé. A rozsdálló lakat nem soká állt ellen a falból kiesett tégla ütéseinek, a régen olajozott zsanérok gyomorforgató hangon öklendezve adták meg magukat. Belépett és látta szinte semmi sem változott, helyszínelés ide – nyomrögzítők oda, a zsaru széke ugyanott állt. Leülepedett, évtizedes port vert föl amint átbandukolt a helyiségen, körbe-körbe pillantva, a málladozó falak, a szúette gerendák ellenpontja bukott elő belőle, ez a hely azelőttre emlékeztette, a dicső múlt betetőzésének némileg méltatlan, ám stílusos helyszíne. Barnásan feketéllő foltok tarkították a padlót amerre csak járt, sokan kimúltak akkor, emlékezz rájuk vándor. Kifulladva támaszkodott a falnak, mielőtt a hátsó traktusba indult volna. Kiverte a veríték, nem bírta tovább, pihegve szedte a levegőt, a tüdeje is jócskán gallyra ment odabe, kell valami, hogy ember maradj, vagy legalább úgy érezd. Lassan lépett be az egykori vizesblokk fehérre csempézet falai közé, az idő itt sem tétlenkedett, valamire azonban emlékezett, megindult a helyiség végében düledező szekrény felé. Térdre, majd hasra ereszkedett és a felvert porban fulladozva, tapogatózott a monstrum alatt. Bingó! Mocskosan, köhögve, nyilalló térddel, de valahol boldogan kecmergett kétlábra, egy összeaszott Red Apple csikket kotort össze, az utolsó szabadon elszívott cigarettájának maradványát tartotta a kezében.
Visszabotorkált a nagy helyiségbe, álmodozva nézett körbe, majd egy pakli bontatlan Red Apple került elő a zsebéből, komótosan szaggatta a celofánt, miközben bóklászva haladt, a csomagolás szépen libbenve szállt a nem túl erős menetszélben. Odaért, leült a rendőr 15 éve árválkodó székére és rágyújtott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése