663#
Dogville - A menedék
Dogville (2003)
Elveszve, elidegenedve, eltaszítva, vagy éppen ki. Az eredendően dogmára keresztelt pszeudo műfaj placebo atyja, a sicher hogy dán Lars Von Trier színfilmje, a Dogville egy olyan kísérlet volt a kézikamerás celluloid egészestés szórakoztatás jegyében elkövetett mozzanatai közt, melyet eleddig egyszer próbált ismételni, illetve folytatni a mester Manderlay címen, sőt, régebben már mondta: végső részt is tervez. Amerika-trilógia néven emlegette akkor a projectet, ám akik Dogville 2-ként aposztrofálják a második futamot, érthető mód használják a terminust, hiszen a kezdet hatása, és ebből következő (igaz, megosztott) sikere megismételhetetlen, nem tud a Manderlay önmaga megállni a lábán. Nemcsak Nicole Kidman felejthetetlen – talán erre Lars is rájött, hiszen régóta nincs hír a befejezésről…
A Dogville olyan, mint egy mese, csak nem felemelő, és kicsavart hozzá a környezet: durván szőtt pokróc puha paplan helyett; meleg párna helyett hideg üllőn széna – hétfejű sárkány sincs, csak hét apró halál. Mindez kétszer, úgy, hogy jobban fájjon; elszigetelve, meghurcolva, erkölcsi fölényben, ám mindenben tiportan. Rémmese egy lányról, akit befogadnak, elfogadnak, felfogadnak, elfogatnak, befogatnak, szétfogaznak…Dogville - A menedék
Dogville (2003)
Elveszve, elidegenedve, eltaszítva, vagy éppen ki. Az eredendően dogmára keresztelt pszeudo műfaj placebo atyja, a sicher hogy dán Lars Von Trier színfilmje, a Dogville egy olyan kísérlet volt a kézikamerás celluloid egészestés szórakoztatás jegyében elkövetett mozzanatai közt, melyet eleddig egyszer próbált ismételni, illetve folytatni a mester Manderlay címen, sőt, régebben már mondta: végső részt is tervez. Amerika-trilógia néven emlegette akkor a projectet, ám akik Dogville 2-ként aposztrofálják a második futamot, érthető mód használják a terminust, hiszen a kezdet hatása, és ebből következő (igaz, megosztott) sikere megismételhetetlen, nem tud a Manderlay önmaga megállni a lábán. Nemcsak Nicole Kidman felejthetetlen – talán erre Lars is rájött, hiszen régóta nincs hír a befejezésről…
Felfoghatatlan sorsok, megfoghatatlan kegyetlenség, és tapintható gyűlölet Lars Von Trier kísérleti-áldogmaszerű-apokaliptikus-színdrámájában, három órán keresztül – a narráció szinte már szépirodalom.
Felirattal ajánlom.
Írta és rendezte: Lars Von Trier
Szereplők: Nicole Kidman, Paul Bettany, James Caan
Narrátor: John Hurt
Tartalom:
A történet színtere Dogville, egy kis bányászfalu a '30-as évek Amerikájában. Lakói szegény emigránsok, "jó és becsületes polgárok, akik szeretik városukat" - tudjuk meg a narrátortól, aki az egész film alatt kalauzolja a nézőt. Ebbe a világtól elzárt közösségbe érkezik üldözői elől menekülve Grace (Nicole Kidman). A fiatal, csinos nőt a falu lakói egy tanácskozást követően befogadják, és úgy döntenek, menedéket nyújtanak neki az őt üldöző gengszterek elől. Cserébe Grace mindenben a segítségükre van...
662#
A Sebhelyesarcú
Scarface (1983)
Don’t underestimate this guys greed!
Miami ma a helyszínelők miatt mega, meg a Miami Vice újrája is vissza-visszahozta – akarom mondani, siratta velünk a hangulatot, és nyilván mind mást akar, mint az általam legnagyobbnak tartott nyugati parti eposz kultikus-bűn témakörben, ám felülírni a kitörölhetetlen Scarface-féle miami-feelinget egyik sem volt képes egy pillanatra sem; még csak egy szintre se ért fel azzal soha.
Brian DePalma is nagyon jött volna fel világ életében – valahogy az emberek, a nép, a közönség nem akarta, hogy az újhullám mozgalomba égjen a neve. Persze millió más rendező szeretné csak a felét elérni annak, amit ő az asztalra rakott, de valamiért sosem tudott igazán kitörni Hitchcock árnyékából a kritikusok előtt – mindig csak ki-kilógott, hogy legalább a szakálla látsszon. Hiába, úgy tűnik, ha valaki húsz éve előszeretettel élt hommage-okkal filmjeiben, azt rövid idő alatt beskatulyázták, mint kevéssé kreatív alkotót, ma meg az egekig magasztalnánk QT-t, ha összehányna valamit úgy 30-50 filmből, amihez maximum a kötőszavakat biztosítaná - szigorúan csupán a nyelvtani-gördülékenység jegyében...
„Nem tudsz olyat tenni velem, amit Castro már meg ne tett volna” – szól Tony, és rövid idő alatt olyat művel Amerikával, amilyenhez foghatóról a legtöbb Kubából szakadt feketemosogató még csak álmodni sem mer azóta sem. A kor a 80-as évek, a címszereplő megállíthatatlan, a helyszín pazar, a hős antihős, sőt, mindezt nem mellesleg a diszkó atyja, Moroder papa festi alá, ecsetét pedig igen érdekes zenékbe dugja – Donna Summer után szabadon… Fontos megjegyezni, hogy Antonio Montana, azaz Tony a Hegy, erősen különbözik Paul Muni Camontéjétől, hiszen Howard Hawks ’32-ben egész másban volt még. Szesztilalom volt, drog még sehol – volt azoknak is elég bajuk por nélkül is. Igen, a Sebhelyesarcú valójában remake, ám igazából mégsem az. Valami teljesen mást kelt életre Al Pacino 50 évvel később, és ez nem csak a korok le-, illetve feltűnésével magyarázandó. Ha Tony Camonte a 30-as években a nemzet szégyene volt, akkor Montana miatt két emberöltő múlva már mindjárt kettő is foghatja az arcát. Mindemellett nyilván megkerülhetetlen a forgatókönyv író személye, valamint annak közvetlenül a Scarface scriptjének megírása előtti múltja s jelene (mely talán az új sztori tematikáját is felborzolta picit): Stonék Oliverje egy kőkemény rehab után pislogott még mikor tollat vette a kezébe – amiben akkorra már végre volt betét – ha értitek mire gondolok...
FF: Feltétlenül Felirattal ajánlom, és egy jó tanács:
„Don’t get high your own supply!”
Rendezte: Brian DePalma
Szereplők: Al Pacino, Steven Bauer, Michelle Pfeiffer, Robert Loggia, F. Murray Abraham
Forgatókönyv: Oliver Stone
Zene: Giorgio Moroder
Operatőr: John A. Alonzo
Producer: Martin Bregman
Tartalom:
A Kubából emigrált Tony Montana letelepedési engedélyt kap az USA-ban. Ám eszében sincs tisztességes életet élni - kapva-kap az első adandó alkalmon és elszegődik Miami drogbárójához, a megdönthetetlennek tartott Frank Lopez-hez. Tony nagyon hamar nagyon nagy karriert fut be Lopeznél - kitartásának, hűségének, keménységének és kíméletlenségének köszönhetően egyike lesz a drogbáró legközelebbi bizalmasainak. A Sebhelyesarcú azonban ennél többre vágyik…
661#
Gyilkosság az Orient Expresszen
Murder on the Orient Express (1974)
Drága, drága, Agatha! Ugye hogy mindenkinek megvolt már a hölgy? Kinek autóban, kinek ágyban; kinek fodrásznál, vagy éppen vonaton. Viszik még szobára ma is sok ezren – a ponyva-dáma akár fillérekért megvehető árú; 31 évvel halála után is vonzó teremtés, ha hamvasnak éppen nem is mondanánk. Na, nekrofil olvasóim már hámozhatják is vissza a jobbost slicc alól, hiszen ez még ma is csak irodalom. Mert miért is ne hihetnénk annak? Igaz, nem kötelező, bár ha megnézzük, hogy hagyatéka 71 regény, illetve 21 novelláskötet, melyeket elegánsan köt össze 15 színdarabbal – és akkor versesköteteiről, meséiről, önéletrajzi írásairól meg sem emlékeztem –, akkor nyugodt szívvel lehetne nyomni talán már nyolcadikban is.
Na, jó: nem az Orient Expresszt (továbbiakban OE), ugyanis valami egészen tragikus darabbal száll szembe az, aki kitékázza magának ezt a Poirot-mozit – bármikor. Fontos eme határozó, hiszen manapság rengeteg film készül, amik – legalábbis nálam – meglehetősen speciális hangulatot, valamint előre maghatározott, rájuk szánt időt igényelnek. Ez nem csak a mai, újszerű látványvilág feldolgozása miatt van – mára sokkalta inkább igyekeznek addig csűrni-csavarni a mondanivalót, míg vagy összejön, vagy nem. Az OE nem akar többet annál, ami, ám mégis sikerül: ha bűnöztél, bűnhődni fogsz (eddig gondolom tiszta); megbüntetünk, mert rossz ember vagy – na, nekem ettől fagyott meg az ereimben. A vér (ha csak tudatilag is főként) szinte sok, hiszen még csak ’74 van Sidney Lumet naptárján is, mikor megjelenik a film – pláne nem értem, hogy Agatha mibe’ volt 1934-ben…
Az OE számomra több mint krimi: igazi embert próbáló lelki hadviselés, pszichológiai magasiskola, testvéries empátia tréning – bizonyos kiscsoportos foglalkozás egy, akkor még robogó vonaton. Christie hozta a sztorit meg a szöveget, Lumet pedig nagyot rendezett, és hatalmasakat szedett össze: Albert Finney-vel együtt utazik Martin Balsam és Anthony Perkins mindjárt a Psychoból; Ingrid Bergman ahonnan tetszik; a non plus ultra 007 Sean Connery, illetve személyes kedvencem D’Artagnan, azaz Michael York, aki itt nem mellesleg magyar grófot alakít – csak hogy a legnagyobbakkal is meghozzam a kedvet!
SZSZ: azaz Szigorúan Szinkronnal, hiszen ha már a tengerentúlról a legnagyobbak jöttek, mi sem adtuk alább magyar celebből: Csákányi Laci bácsi – gy.k. Frédi; Szabó Ottó – Józsi a zöldséges a Szomszédokból, vagy Derrick; Tahi Tóth László – mekkorát nyomott Bill Murray-re a Groundhog Dayben!; de itt van Hegedűs D. Géza, vagy hogy mást ne mondjak Páger Antal, aki egyszer már megmondta: „Nem adom a hangomat Jean Gabinnek.” Na, George Coulourisnak adta. /Ja, amikor felszállnak a vonatra érdemes átkapcsolni eredetire: a kaller ugyanis mindenkit a saját nyelvén köszönt - értelemszerűen Andrényiékat auf magyar.../
Rendezte: Sidney Lumet
(még) Szereplők: Lauren Bacall, Jacqueline Bisset
Eredeti regény: Agatha Christie
Forgatókönyv: Paul Dehn
Operatőr: Geoffrey Unsworth
Tartalom:
A legendás luxusvonat, az Orient expressz a sűrű havazás miatt elakad a hegyek között, ezért valószínűleg néhány napos kényszerpihenő vár az utasokra. De hamarosan megdöbbentő felfedezés történik: valaki az éj leple alatt az egyik hálófülkében több késszúrással kioltotta egy utas életét. Ám ekkor közbeszól a véletlen: a vonaton tartózkodik a híres-neves belga mesterdetektív, Hercule Poirot, aki mindig szinte kizárólag logikai úton találja meg a kulcsot a megoldhatatlannak tűnő rejtélyekre. Hiszen ezen a járaton mindenkinek megdönthetetlen alibije van...
„Nem tudsz olyat tenni velem, amit Castro már meg ne tett volna” – szól Tony, és rövid idő alatt olyat művel Amerikával, amilyenhez foghatóról a legtöbb Kubából szakadt feketemosogató még csak álmodni sem mer azóta sem. A kor a 80-as évek, a címszereplő megállíthatatlan, a helyszín pazar, a hős antihős, sőt, mindezt nem mellesleg a diszkó atyja, Moroder papa festi alá, ecsetét pedig igen érdekes zenékbe dugja – Donna Summer után szabadon… Fontos megjegyezni, hogy Antonio Montana, azaz Tony a Hegy, erősen különbözik Paul Muni Camontéjétől, hiszen Howard Hawks ’32-ben egész másban volt még. Szesztilalom volt, drog még sehol – volt azoknak is elég bajuk por nélkül is. Igen, a Sebhelyesarcú valójában remake, ám igazából mégsem az. Valami teljesen mást kelt életre Al Pacino 50 évvel később, és ez nem csak a korok le-, illetve feltűnésével magyarázandó. Ha Tony Camonte a 30-as években a nemzet szégyene volt, akkor Montana miatt két emberöltő múlva már mindjárt kettő is foghatja az arcát. Mindemellett nyilván megkerülhetetlen a forgatókönyv író személye, valamint annak közvetlenül a Scarface scriptjének megírása előtti múltja s jelene (mely talán az új sztori tematikáját is felborzolta picit): Stonék Oliverje egy kőkemény rehab után pislogott még mikor tollat vette a kezébe – amiben akkorra már végre volt betét – ha értitek mire gondolok...
FF: Feltétlenül Felirattal ajánlom, és egy jó tanács:
„Don’t get high your own supply!”
Rendezte: Brian DePalma
Szereplők: Al Pacino, Steven Bauer, Michelle Pfeiffer, Robert Loggia, F. Murray Abraham
Forgatókönyv: Oliver Stone
Zene: Giorgio Moroder
Operatőr: John A. Alonzo
Producer: Martin Bregman
Tartalom:
A Kubából emigrált Tony Montana letelepedési engedélyt kap az USA-ban. Ám eszében sincs tisztességes életet élni - kapva-kap az első adandó alkalmon és elszegődik Miami drogbárójához, a megdönthetetlennek tartott Frank Lopez-hez. Tony nagyon hamar nagyon nagy karriert fut be Lopeznél - kitartásának, hűségének, keménységének és kíméletlenségének köszönhetően egyike lesz a drogbáró legközelebbi bizalmasainak. A Sebhelyesarcú azonban ennél többre vágyik…661#
Gyilkosság az Orient Expresszen
Murder on the Orient Express (1974)
Drága, drága, Agatha! Ugye hogy mindenkinek megvolt már a hölgy? Kinek autóban, kinek ágyban; kinek fodrásznál, vagy éppen vonaton. Viszik még szobára ma is sok ezren – a ponyva-dáma akár fillérekért megvehető árú; 31 évvel halála után is vonzó teremtés, ha hamvasnak éppen nem is mondanánk. Na, nekrofil olvasóim már hámozhatják is vissza a jobbost slicc alól, hiszen ez még ma is csak irodalom. Mert miért is ne hihetnénk annak? Igaz, nem kötelező, bár ha megnézzük, hogy hagyatéka 71 regény, illetve 21 novelláskötet, melyeket elegánsan köt össze 15 színdarabbal – és akkor versesköteteiről, meséiről, önéletrajzi írásairól meg sem emlékeztem –, akkor nyugodt szívvel lehetne nyomni talán már nyolcadikban is.Na, jó: nem az Orient Expresszt (továbbiakban OE), ugyanis valami egészen tragikus darabbal száll szembe az, aki kitékázza magának ezt a Poirot-mozit – bármikor. Fontos eme határozó, hiszen manapság rengeteg film készül, amik – legalábbis nálam – meglehetősen speciális hangulatot, valamint előre maghatározott, rájuk szánt időt igényelnek. Ez nem csak a mai, újszerű látványvilág feldolgozása miatt van – mára sokkalta inkább igyekeznek addig csűrni-csavarni a mondanivalót, míg vagy összejön, vagy nem. Az OE nem akar többet annál, ami, ám mégis sikerül: ha bűnöztél, bűnhődni fogsz (eddig gondolom tiszta); megbüntetünk, mert rossz ember vagy – na, nekem ettől fagyott meg az ereimben. A vér (ha csak tudatilag is főként) szinte sok, hiszen még csak ’74 van Sidney Lumet naptárján is, mikor megjelenik a film – pláne nem értem, hogy Agatha mibe’ volt 1934-ben…
Az OE számomra több mint krimi: igazi embert próbáló lelki hadviselés, pszichológiai magasiskola, testvéries empátia tréning – bizonyos kiscsoportos foglalkozás egy, akkor még robogó vonaton. Christie hozta a sztorit meg a szöveget, Lumet pedig nagyot rendezett, és hatalmasakat szedett össze: Albert Finney-vel együtt utazik Martin Balsam és Anthony Perkins mindjárt a Psychoból; Ingrid Bergman ahonnan tetszik; a non plus ultra 007 Sean Connery, illetve személyes kedvencem D’Artagnan, azaz Michael York, aki itt nem mellesleg magyar grófot alakít – csak hogy a legnagyobbakkal is meghozzam a kedvet!
SZSZ: azaz Szigorúan Szinkronnal, hiszen ha már a tengerentúlról a legnagyobbak jöttek, mi sem adtuk alább magyar celebből: Csákányi Laci bácsi – gy.k. Frédi; Szabó Ottó – Józsi a zöldséges a Szomszédokból, vagy Derrick; Tahi Tóth László – mekkorát nyomott Bill Murray-re a Groundhog Dayben!; de itt van Hegedűs D. Géza, vagy hogy mást ne mondjak Páger Antal, aki egyszer már megmondta: „Nem adom a hangomat Jean Gabinnek.” Na, George Coulourisnak adta. /Ja, amikor felszállnak a vonatra érdemes átkapcsolni eredetire: a kaller ugyanis mindenkit a saját nyelvén köszönt - értelemszerűen Andrényiékat auf magyar.../
Rendezte: Sidney Lumet
(még) Szereplők: Lauren Bacall, Jacqueline Bisset
Eredeti regény: Agatha Christie
Forgatókönyv: Paul Dehn
Operatőr: Geoffrey Unsworth
Tartalom:
A legendás luxusvonat, az Orient expressz a sűrű havazás miatt elakad a hegyek között, ezért valószínűleg néhány napos kényszerpihenő vár az utasokra. De hamarosan megdöbbentő felfedezés történik: valaki az éj leple alatt az egyik hálófülkében több késszúrással kioltotta egy utas életét. Ám ekkor közbeszól a véletlen: a vonaton tartózkodik a híres-neves belga mesterdetektív, Hercule Poirot, aki mindig szinte kizárólag logikai úton találja meg a kulcsot a megoldhatatlannak tűnő rejtélyekre. Hiszen ezen a járaton mindenkinek megdönthetetlen alibije van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése